2013. július 18., csütörtök

WordCitizen's DixiBlog 3.
A blog a Dixivel (Gémes János, 1943–2002) kapcsolatos emlékek, fotók, dokumentumok gyűjtésére jött létre, a készülő 'DIXI - Egy szabad szellem legendája' című könyv megírásához szükséges kutatómunka részeként (a projekt teljes leírása a blog nyitó oldalán található)

 DixiBlog oldalak:
« 12 – 3 4 5 6 7 »
Blogger email címe:
 
Az emlékeket, fotókat kérem a fenti címre küldeni

A blogban található szövegek, kutatási eredmények, dokumentumok utánközlése esetén kérem az átvett anyagok forrásaként a http://dixiblogg.blogspot.hu/ -t feltüntetni!
Köszönöm!
Najmányi László

DixiBlog
Harmadik oldal



Sznob Internacional / International 1981–1985
(Forrás: tankönyvtar.hu

A3, A4, A5, fénymásolat, stencil, ofszet, 30–150 p., megjelent rendszertelenül, kb. 50 példányban (kivéve Hajas 1982: 500 pld.)

Szerkesztő / kiadó: Papp Tamás

Munkatársak: 1981. 12. 4.: Csányi Attila, Csordás Edit, Kozma György, Thurza Gábor, Vadász Gábor; 3: Bán Zoltán, Benkő Éva, Lugosi Lugó László, Lukin Gábor, Puskás István, Vadász Gábor, Vető János; 1981. 12. 4. (AMKK); 1982. 02. 8. Spions (AMKK); [1982]: 3 (AMKK); 1982: Hajas Tibor: Sidpa Bardo (AMKK, OSZK); [1984– 1985?]: lIttaztánfűnemtereml [Szentjóby Tamás levelei] (AMKK); [1985]: Hajas Tibor: Vihar a húsban, Sidpa Bardo (AMKK)
 

Papp Tamás kezdeményezésében indult el a második nyilvánosság zenei, képzőművészeti és irodalmi életével foglalkozó szamizdat folyóirat. A sorozatban megjelentek tematikus számok, például az első magyar punkzenekar, a Spions tiszteletére készült egy összeállítás, amelyben az együttes dalszövegeit, a működésükkel kapcsolatos korabeli dokumentumokat, koncerten készült archív fotókat, és az alapító, Molnár Gergely szövegeit publikálták. Ugyancsak önálló számot szenteltek az akkor Svájcban élő St. Auby Tamás leveleinek közlésére (St. Auby Tamás velem folytatott magánlevelezését engedély, hozzájárulás nélkül publikálták, noha mindkettőnk aktuális postacímét ismerték a kiadvány szerkesztői – NL megjegyzése). Hajas Tibor Sidpa Bardo című írása két különböző változatban is megjelent: az egyiket 1982-ben adták ki, Szaniszló Júlia illusztrációival kísérve, a másik változatban – ennek kiadási ideje ismeretlen – a Sidpa Bardo mellett a Vihar a húsban című írás is szerepel, a szerző műveivel illusztrálva. Két szám a nemzetközi és hazai underground zene témáját járta körül: a külföldi új hullám emblematikus személyiségeivel – David Bowie, Brian Eno – kapcsolatos írásokat tartalmazza, a témához kapcsolódó, külföldi lapokban megjelent cikkek fordításait, de megtaláljuk benne Gémes János (Dixi), Víg Mihály és Vető János dalszövegeit is.


Sznob Internacional / International 1981–1985 
(Forrás: Artpool Archivum)

A legkorábbi kiadványok a nemzetközi és hazai underground zene témáját járták körül. Az első és a harmadik szám a külföldi újhullám és punk emblematikus személyiségeivel, zenekaraival
David Bowie, Brian Eno, The Residents, The Cure kapcsolatos írásokat, interjúkat tartalmazza, a témához kapcsolódó, külföldi lapokban megjelent cikkek fordításait, de megtaláljuk benne Gémes János (Dixi), Víg Mihály, Vető János, Csányi Attila, Klaniczay Gábor és Najmányi László írásait is.


Nádassy Attila:
Hát gondolkodtam, hogy leírjam-e ezeket a fő "csomópontokat", amiket a témával kapcsolatban érzek. Lehet, hogy nem is kapcsolódnak az egészhez, csak az én gondolataimban térnek vissza ezek mostanában. Hogy ezek használhatóak, vagy sem, azt nem tudom.

Mindig is érdekeltek az életben előforduló különös egybeesések, ismétlődések. Régen csak a saját gondolataimban játszadoztam el ezekkel, csak érteztem, hogy kell ezekben lennie valaminek. Aztán később olvastam Jung szinkronicitás elgondolásáról (Carl Gustav Jung: 'Synchronicity: An Acausal Connecting Principle' [A szinkronicitás, mint az akauzális összefüggések egyik elve, 1952, Bollingen, Switzerland: Bollingen Foundation] – NL megjegyzése). Az archetípusokról már régebben is hallottam. A saját életemmel kapcsolatban kb. egy éve elég intenzíven kezdett foglalkoztatni a dolog, mármint, hogy a szinkronisztikus jelenségeknek mi a nekem szóló értelme.
Egyszóval Dixivel kapcsolatban is állandóan eszembe jut, hogy vajon milyen archetípusok jelentek meg, időnként keveredtek a személyiségében és/vagy a szerepeiben.
Szerintem pl. ez a Tanító–Mester–Mágus stb. szerű típus sokszor visszatért nála. Aki izzó parázzsal érint meg, hogy megvilágosodj (pl. Ex-Kódex). Mostanában ezért keresgéltem az izzó parázs szimbolikája után.
Vagy a Mester megüti tanítványát a kellő pillanatban ugyanezért (szintén pl. Ex-Kódex).
Egy másik gondolat, ami pl. régóta foglalkoztat, – nyilván nem én találtam ki –, de az én érzésem szerint is multiverzumban létezünk. A multiverzum nyomában című könyv (szerző: John Gribbin, 2010, AKKORD KIADÓ KFT
NL megjegyzése) pl. nagyon jó olvasmány erről a témáról, de ez sokak által, sokszor, különböző formában felvetődött. Számomra valami olyasféle változat szimpatikus, hogy minden, valamilyen abszolút logika (fizika) által megengedett változat ténylegesen, párhuzamosan létezik, végtelen változatban, végtelenül kis eltérésekkel. Így végső soron az összes végtelenül különböző változat is létezik. Ezekben minden létezőnek végtelen számú variációja megjelenik egy időtlen és helyhez sem köthető valamiben, amit én magamnak "szupertéridőnek" neveztem el. Persze a lények számára "telik az idő és a hely is meghatározható". Bár sok más aspektusa mellett a való világot is ilyennek gondolom, azért legalábbis metaforikusan bármikor felvethető, hogy a világ ilyen. Hiszen minden lehetséges világot, sőt még a nem lehetséges világokat is elgondolhatjuk. E hosszúra sikeredett felvezetés után, annyiban összegezném, hogy úgy érzem Dixi egy olyan "téridő utazó", aki költészetében bizonyára, és ezáltal a szellemi valóságban is képes az összes világ-változat, bármely "koordinátájáról", bármelyik "koordiátájára" ugrani. Így az adott, esetleges, lepusztult "helyi valóságok" mögött, talán elérhető "az implicit rend" végtelen gazdagsága.


Najmányi László:
A Svájcban praktizáló Jungnak volt egy nagyon racionális gondolkodású, depressziós páciense, akinek állapota folyamatosan súlyosbodott. Egyszer a nő szkarabeuszról álmodott, és felébredve nem értette honnan jöhetett az álom. Az álom analizálása közben Jung az ablakhoz lépett és látta, hogy egy aranybogár (Cetonia aurata – aranyos rózsabogár), a szakarabeusz (Scarabeus sacer ganajtúró bogár) legközelebbi svájci rokona nekirepül az ablaküvegnek és megpihen rajta néhány másodpercre. Ez az esemény annyira meghökkentette a pácienst, hogy feladta a "tiszta ész", a racionalitás alapján történő gondolkodást, és Jung terápiája segítségével hamarosan kigyógyult depressziójából. Ez az esemény erősen kötődik a kollektív tudatalatti Jung által kidolgozott elméletéhez: a szkarabeusz  (egyiptomi nevei: Khepera, Khepri vagy Heper) az egyiptomi hitrendszerben a felkelő Nap, az újászületés szimbóluma volt.

Jung mellett, ahogy azt a The Roots of Coincidence (A koincidencia gyökerei, 1972, UK, Hutchinson) című könyve bizonyítja, Arthur Koestlert (1905–1983) is komolyan foglalkoztatta a szinkronicitás problematikája. A miszticizmus és a paranormális jelenségek (pszichokinézis, telepátia, hatodik érzék, stb.) iránti erős érdeklődés jellemezte Koestler késői munkásságát. A koincidencia gyökerei című könyvében azt állította, hogy a természetfeletti jelenségek magyarázatát az elméleti fizika tudománya adhatja meg.

Émile Deschamps (1791–1871) francia író írja memoárjában: 1905-ben egy Monsieur de Fontgibu nevű idegen rávette, hogy kóstolja meg a szilvapuddingot. Tíz évvel később az író meglátta a szilvapuddingot egy párizsi étterem étlapján, de amikor rendelni akart belőle, a pincér közölte, hogy az utolsó adagot éppen most szolgálta fel egy vendégnek, akiről kiderült, hogy Monsieur de Fontgibu volt. Sok évvel később, 1932-ben Deschamps ismét szilvapuddingot rendelt egy vacsorán, és nevetve mesélte el barátainak korábbi kalandját a szilvapuddinggal, hozzátéve, hogy egyedül Monsieur de Fontgibu hiányzik, hogy teljessé legyen a felállás abban a pillanatban a már szenilis Monsieur de Fontgibu belépett a terembe. (Emile Deschamps, Oeuvres completes : Tomes IVI, Reimpr. de l'ed. de Paris 1872-74 – NL megjegyzése)

"Isten a koincidenciák révén örzi meg anonimitását." (Albert Einstein)


Hajas Tibor: A FOTÓ, MINT KÉPZŐMŰVÉSZETI MÉDIUM (részlet):
Ismeretterjesztő előadás a Ganz-MÁVAG Művelődési Központban, 1976
(Forrás: 'Jelenlét/SZÓGETTÓ', 1989/1-2 [14-15], szerkesztette Papp Tamás – Az ELTE BTK irodalmi-művészeti folyóirata I. évfolyam)

"... A fotó a huszadik század halotti kultusza. Maradásra bírja a menni készülőt, megidézi a halottakat, folyamatos érintkezést biztosít az elmúlttal és megváltozottal. Semmilyen cselekvés nem ér véget; semmilyen káprázat nem tűnik el nyomtalanul; minden, ami a fényképezőgép lencséje elé kerül, valósággá válik vagy valóság marad. Ez a kétdimenziós valóság akadálytalanul keveredik el az aktuális valósággal; egynemű vele; a mindennapi praxist annyira át- meg átszövi, szemléletünket annyira stimulálja, hogy magunkra ismerünk benne ott is, ahol nem kellene, vagy legalábbis nem lett volna lehetséges a fotó gyakorlata előtt..."

Dixi: The End of the Line
Fotó: Najmányi László, 1979
Artpool Archivum

Szamosfalvi Albert (Cotignac, Franciaország):
A Dixiről mar rég akarok valamit írni, de szeretném, ha jól jönne, magától, tehát még varok vele. Velem mindig nagyon kedves volt, az első találkozást kivéve, és sokat mozogtunk együtt, hozzánk is gyakran kijött barátokkal, aztán mikor eluntuk magunkat a zenélésben, buszra és kocsira kaptunk, valaki máshoz mentünk, a Hunyáshoz például, épp útba esett, majd az Ifjakba, vagy valami szórakozóhelyre, esetleg koncertre, vagy tezni. Hozzáfogható egyéniséget otthon nem láttam; itt Franciaországban se nagyon. Talán Villonra hasonlít.
Találkozásunk számomra sokkoló jellegű volt, addigra kialakult öntudatomat elsöpörte, olyan tömören élt, hogy nagy energiákba került követni, de kellett, mert sok barát és barátnő merített a szürrealista jelenlétéből, a DOLOG ott történt, ahol ő volt, illetve lehet hogy ő mindig ott volt, ahol a dolog történt, mi pedig szintén. Két csodaszerű esemény is történt, egyszer hosszú poharazgatás után nagy csapattal vidáman elsétáltunk egy nagy presszóból, ahol legalább hét-nyolc pincér volt, egyszer pedig az ifjak büféjében kicsapódott a dupla ablak egy váratlan szélrohamtól egy versének a végén. Egy csoda állítólag bizonyítja a csoda létezését. Nagyon úgy tűnt,  hogy olvasott a gondolatainkban, két lépéssel mindenki előtt, vagy ha nem, addig fűzte a versikét, hogy hibátlanul fejezte be nevetve. Szövegei nagyszerűek voltak, gitározása kevésbé, de lehet hogy igaza volt, hogy a szövegeihez az ideges gitározás a megfelelő alap.
Ezt a verselést senki nem tudta utánacsinálni, talán William. A szabad tudatalatti működése. A Moebius képregényeket  nála láttam először, ami pontosan most kezd valósággá válni, a divat, az események stb. Rossz elgondolni, hogy egy egész művésztársadalom nem tudta megakadályozni balsorsát, igaz, hogy nagyon öntörvényű volt, egy nagy művész a rock & rollban kalandozva, és egy igaz barát, aki mindig javadat akarta.



Brigi Norvégiából:
a dixi egyszer engem is lepofozott az fmkban mert elküldtem a pi...ba (NL moderációja) amikor beleivott a piámba a maradékot meg rámöntötte azt mondta zen pofon volt mert az ártatlanság bűnébe estem köszönd meg az ajándékot szalmonella kiabálta pedig nem is úgy hívnak akkor lettem először leszbikus mert a jelenlévő pasik közül senki sem jött a segítségemre csak ott álltak és röhögtek az egyik meg a kabalamacimat belenyomta a sörébe aztán a többiekkel szopogatta azt mondják itt hogy nagy művész volt na köszönöm szépen


Zen mester (japánul jikijitsu, kínaiul chih-jih) bambuszpálcájával (keisaku, kyōsaku) a meditáció közben elbóbiskoló tanítvány vállára üt
 A zen pofon:
(Forrás: Terebess Gábor: 'FOLYIK A HÍD
Csan buddhista anekdotakincs')

"... A zen szó szanszkrit eredetű, a buddhizmussal került át Kínába, majd onnan Japánba. A szanszkrit dhjána szó, amely elmélyülést, meditációt jelent, a kínaiak csannára írták át, vagy röviden csanra. E kínai írásjegy japán kiejtése a zen. A csan, illetve a zen a buddhizmus legfontosabb kelet-ázsiai iskolája, melyet a legenda szerint maga Buddha alapított. Tanítóbeszéd helyett egykor a Keselyűbércen felmutatott egy szál virágot tanítványainak, mire egyikük elmosolyodott. Egy mosolygó virág és egy virágzó mosoly indította útjára tehát ezt a "szavakon túli tanítást", amelyet a 6. században Bódhidharma, a 28. indiai és egyszersmind az első kínai pátriárka hozott át Kínába. A Bódhidharmának tulajdonított négysoros szerint:

    "Külön hagyomány a tanon túl,
    Nem alapul írott jegyen,
    Menten az ember szívéhez szól,
    Hogy feleszméljen, Buddha legyen.
"

Az újabb történeti kutatások azonban megcáfolják ezt a hagyományt, és az iskola kibontakozását a kínai Tang-dinasztia korára (618-907) teszik. A buddhizmus időszámításunk első századában kezdett átszivárogni Indiából Kínába, de jó néhány emberöltőbe telt, amíg meghódította a kínaiakat, hisz ők eleddig ilyen bonyolult spekulatív rendszert nem ismertek. A Tang-korra vált szinte egész Kína buddhistává. (A köznyelv még ma is úgy hívja Buddha buzgó követőjét, hogy Tang-buddhista.) Ekkorra már kirostálták a buddhizmusból mindazt, amit képtelenek voltak megérteni vagy elfogadni. A buddhizmus sinizációjának, elkínaiasodásának eredménye a csan irányzat. A tulajdonképpeni alapító, egy kantoni írástudatlan tűzifaházaló, a 6. kínai pátriárkának tartott Huj-neng (638–713), aki a visszatérést hirdette az egyszerűséghez, Buddha megvilágosulás-élményének átéléséhez, a természethez. Mindez tipikusan kínai, elsősorban taoista válasz az elvont és rendszerező indiai buddhizmusra. Az értekezések és szövegmagyarázatok, bűvigék és jelképek, pazar és pazarló szertartások, zarándoklatok, szőrszálhasogató szerzetesjogi rendszabályok tömkelegéből kiemeltek egyvalamit: a meditációt. De ezt is leegyszerűsítve. A tényleges tapasztalatot sohasem helyettesítheti se írás, se szó – jelentették ki –, a buddhaságot kell gyakorlatban megvalósítani, nem számtalan újraszületés után, hanem itt és most, azonnal, a meditációban. A meditáció – kényszerűségből használom ezt a szót, mert már meghonosodott a pszichológiai és orientalista szakirodalomban – nem elmélkedést, gondolkodást jelent itt, hanem egyfajta pszichoszomatikus gyakorlatrendszert és egy speciális tudatállapotot..."
 

"... Egy Ting nevű szerzetes jött Lin-csi mesterhez, és megkérdezte tőle, mi a buddhizmus lényege.
A mester leszállt a székéből, pofon vágta és hátrataszította.
Mihelyt Ting visszanyerte az egyensúlyát, mint aki lecövekelt, meg se bírt mozdulni.
– Mit állsz ott, Ting? – szólt mellette egy szerzetes. – Borulj le a mester előtt!
Ahogy Ting hajolni készült, hirtelen világosság gyúlt az agyában.

– Hol jártál? – kérdezte Paj-csang tanítványától.
– Gombát szedtem a Tahsziung-hegy lábánál – mondta Huang-po.
– Láttál tigrist?
Huang-po menten, mint egy tigris, bömbölni kezdett. Paj-csang felkapott egy szekercét és csapásra emelte, de Huang-po megelőzte őt egy jókora pofonnal.
Paj-csang jót kuncogott, és visszatért a templomba:
– A Tahsziung-hegy lábánál tigris settenkedik – szólt a gyülekezethez. – Őrizkedjetek tőle! Engem épp most mart meg..."


Tanítványát megpofozni készülő Zen mester
 "Tudod, hogyan szól két tenyér, ha csattan.
 Vajon miként szól egy tenyér, ha csattan?
"
 
(Zen kóan)

"Szívesebben állok a kéz oldalán, mint az arcén. 
(Oscar Wilde)


Nádassy Attila:
Ezt a részletet Borges: Az elágazó ösvények kertje című novellájából a múltkori multiverzum gondolat vonatkozásában szintén lényegesnek tartom.

"(…) Az elágaző ösvények kertje tökéletlen, de nem hamisított képe a világnak, ahogy Cuj Pen felfogta. Newtonnal és Schopenhauerral ellentétben az ön őse nem hitt az állandó, abszolút időben. Az idők végtelen sorában hitt; szétágazó, összefutó és párhuzamos idők szédítő és növekvő hálózatában. Az egymáshoz közeledő, elágazó, megszakadó vagy évszázadokon át egymást elkerülő időknek ez a szövevénye minden lehetőséget kimerít. (…)"


Van még egy magyar nyelven megjelent könyv, melyet szintén meg kell említeni. Magam részéről ebből értesültem a szinkronicitásról komoly formában. Nem véletlenül tűnik fel benne például "Hermész, a kópé", mely archetípust Te is említettél leveledben Dixivel kapcsolatban. A kiadó (Édesvíz) itt nem kell, hogy elriassza bármely szkeptikust (magam is az vagyok sok mindennel kapcsolatban): ez a könyv tényleg komoly, tudományos igényű mű (és nem csak azért látom így, mert egyetemi professzorok írták), persze a benne foglaltakkal nyilván lehet vitatkozni. Első megközelítésben szerintem sokatmondóak a fejezet címek is.

Allan Combs és Mark Holland
Szinkronicitás
Egybeesések a tudomány és a legendák történetében
Édesvíz Kiadó, Budapest, 1997.

Előszó
Bevezetés: tudomány, mítosz és a természet
ELSŐ RÉSZ: szinkronicitás és tudomány
Első fejezet: Buszjegyek: a tudomány felfedezi a szinkronicitást
Második fejezet: Szinkronicitás a modern fizika fényében
Harmadik fejezet: Néma rezonancia: A tudat és az agy
MÁSODIK RÉSZ: Szinkronicitás és mítosz
Negyedik fejezet: Az aranyszínű bogár: Carl Jung és a szinkronicitás
Ötödik fejezet: Hermész, a kópé
Hatodik fejezet: A szinkronicitás üzenete
Függelék:
I. Ómenek és a jövőbelátás
II. Szinkronicitás és valószínűség-számítás


A Szinkronicitás című könyv néhány pontját szeretném majd feldolgozni a témával összefüggésben.

Gratulálok a nagy érdeklődéshez! Tényleg különös az orosz érdeklődés. (A forgalmi statisztikák szerint – több mint 4000 látogató az elmúlt, kevesebb mint két hónapban – a WordCitizen's DixiBlog oldalait Magyarországon kívűl a legtöbben Oroszországból látogatják – NL megjegyzése) Gondolom a világon semmi köze sincs ehhez az érdeklődéshez, de mégis eszembe jut a legenda a blogról, az elcsábított Beátáról, akit Moszkvába küldtek. (l. DixiBlog 1. 'A "Tagore" kódnevű olvasó valószínűleg legendának minősíthető visszaemlékezései' – NL megjegyzése)
Eszembe jut az a Neurotic szöveg (Rock and roll sebesség című szám), melyben benne van, hogy "sötét moszkvai angyal". Mit jelenthet ez? Egyszer mintha már hallottam volna erről, de elfelejtettem. Szerintem Dixi szövege lehetett, vagy Ő inspirálhatta. Igaz, van a szövegben olyan, hogy "a csajom, a Mari a Moszkva térnél lakik", úgyhogy minimum két értelmű lehet.


Najmányi László: Dixi, mint Hermész
(Részlet a DIXI – Egy szabad szellem legendája munkacímű, készülő könyvből)

Hermész Logiosz (A szónok Hermész) szobra
A Kr.e. 5. században készült görög eredeti a Kr. u. 2. században faragott római másolata
Az 1960-70-es évek élő művészetét alkotók közösségét a görög Aranykor újjászületéseként érzékeltem, és nem pusztán azért, mert akkoriban zajlott az ifjúságom. Különleges időszak volt, a felébredés a lábszaggal-kevert-fahéj-illatú hippie-álomból a punk kamikáze-realitásába. Különleges, szellemi értelemben az életnagyságnál jóval nagyobb emberekkel volt lehetőségem naponta dialogizálni. A párbeszéd volt a kor kommunikációs műfaja. Ideák és jövőképek cserélődtek. Hol vannak már a jövőképek, ideák, párbeszédek, kérdezhetnék, akik a ma végtelen jelenébe zárva, az egyre ostobább, egyre monotonabb monologizálások sötétjében már nem tudnak kérdezni. Kötelező volt minden kiejtett mondattal – a mondatokat illő volt tökéletesre komponálni – meglepni egymást. A meglepetés az élő művészet titka, nem? Önként vállaltuk, örömmel viseltük el az új terrorját. Ciki volt a már megszületettet leutánozni. Tilos volt újra feltalálni a kereket. Nem a mennyiség növelése volt a cél: az új minőséget kerestük. Erénynek számított a direkt közlés, a fókuszált jelenlét, az éberség, a spontenaitás, az abszolut személyesség. Öntisztelet, önépítés, önfejlesztés. Realisták voltunk, akartuk a lehetetlent. "Zavard ki a rendőrt a fejedből!"; "FUCK ART – LET'S DANCE!'; "A művészet halott, ne fogyaszd a hulláját!"; "LÉGY TILOS!"; "Tiltsd be a tiltót!"; "SENKI SEM IMÁDKOZHAT HELYETTED!"; "Téged nem képviselhet senki, közvetlen demokráciát!"; "THE ONLY WAY IS UP!" (...)


(...) Ragyogó szellemek világítottak be szent, mozgó, élhető tereket az emberalattiság diktatúrájának bűzös, ködös félhomályában. Beszélgetéseink, együttléteink számomra az Olümposz reinkarnálódott isteneinek társaságát jelentette. Kommunikációnk kozmikus magasságokban zajlott. Akkor még szégyen volt, biztos elmagányosodást eredményezett a locsogás, az ilyen-olyan hablaty, amely ma már olyan lehangolóan elfogadott és általános. Nem magunkat mondtuk, nem apró, jelentéktelen magánmitológiákkal szennyeztük a környezetet, hanem az aktualitást fordítottuk le szavakra. Igyekeztünk a folyamatosan változó idővel együtt változni (…)
A Kr.e. 18. században készült herma
A "herma" négyszögletű kőoszlop, amelyen csak a fejet és a falloszt faragták ki. Az elnevezés onnan ered, hogy a pelaszgok, Görögország őslakói kar és láb nélkül ábrázolták Hermész istent

(…) Míg a társaságunkba vezényelt fúriákról könnyű volt megállapítani, hogy melyik Erinnüsz, Aléktó, Tisziphoné vagy Megaira a visítozó illető, sokáig nem tudtam eldönteni, hogy az asztalunknál trónoló szellemóriások közül Szent Tamás, vagy Dixi az istenek gyors és csábító hírnöke, Zeusz, és az Atlasz/Plejone pár hét lánya, a Plejádok közül a legidősebb, legszebb és legszégyenlősebb nimfa, Maja gyermeke. Melyikük Hermész, az átváltozások és határok a halandókkal és a halhatatlanokkal egyformán szót értő istene, a lelkek kalauza a túlvilágon, az utazók, pásztorok, szónokok, a szellemesség, a sportok, a felfedezők és kereskedők védelmezője, a csalafinta, furfangos nagy kópé, az isteni tréfacsináló, akit a rómaiak Merkurius néven tiszteltek? Melyikük született a Külléne-hegy barlangjában? Újszülöttként melyikük használta ki anyja szendergését, hogy elmásszon Thesszáliáig, ahol az éjszaka leszálltával ellopta Apollón gulyájának egy részét és felfedezte a lírát? Melyiküket illeti meg a szárnyas szandál és a szárnyas sapka? Melyiküknek jár a két kígyó által ölelt, szárnyas hírnök-bot, a kerükeion, amelyet a rómaiak caduceus néven tiszteltek? Aztán, ahogy jobban megismertem Dixit és Szent Tamást, valamikor az 1970-es évek közepén rájöttem, hogy Hermész akár több, egymástól radikálisan különböző formában, személyiségben is jelen lehet egyszerre, ugyanott, és ezek a stílusukban, habitusukban, viselkedésükben, beszédmódjukban, öltözködésükben egymástól annyira eltérő megjelenések, a hárpiák figyelmét kijátszva, ugyanazt az életmentő információcsomagot adják át a különböző befogadói érzékenységeknek. (…)


Cseh Tamás
Részlet Bérczes László beszélgetőkönyvéből

Új Palatinus Könyvesház Kft., 2007.



Bereményi Géza, Cseh Tamás, Zuzu és Dixi
Fotó: Vető János, 1978 (?)
Artpool Archivum
Cseh Tamás:
(…) Barátaink vannak a képeken, Dixi és Zuzu. Lesz majd róluk egy történetem az albérleti időkből: Zuzu a kádban, Baksa András kiságyánál, Dixi mindenhol egyszerre… Dixi egy próféciáló, ivós, zavaros, de a maga nemében zseniális avantgárd fickó volt, szinte megidézhetetlen. Zuzu festett akkoriban, a Várban lakott, benne volt a fiatal művészek véráramában, nagyon vad gyerek volt. A lemezborítón az ő fotójuk jeleníti meg a főszereplőket. Dixi haláláig kitartott a Desiré titulus mellett, gyakran eljárt színházba is. Megjelent a színészbejárónál, és belógattam. Végighallgatott, aztán csendben eltűnt. Mind a ketten kicsit Desirék voltunk.” (…)



„Tudtam, hogy vége mindennek” – interjú Pajor Tamással (részletek):
(Forrás: mindennapi.hu, 2011. december 26.)


(…) – Hogy jött a képbe a drog? Mit használtatok?

– Az igazán vad korszak 18 éves korom körül kezdődött, 1980 körül, amikor megismerkedtem azzal a társasággal, akik később a Fiatal Művészek Klubjának a kemény magját alkották: Pauer Henrik, Dixi. Az első három évben kendert használtunk és alkoholt, illetve alkalomszerűen, amikor éppen volt, speedet, LSD-t, de ragasztóztunk is. Aztán bejöttek a képbe az ópiátszármazékok is. Nyaranként, amikor szezonja volt a metszett máknak, akkor intravénásan lőttünk, egyébként meg folyamatosan mákteáztunk. Reggeltől estig, estétől reggelig ebben az állapotban voltunk. Amikor nem, akkor pedig azon gondolkoztunk, hogy kerülhetünk ebbe az állapotba. (…)

(…) – Emberfeletti emberré akartál válni?

– Számomra nem a kábítószer volt a legveszélyesebb, hanem a közeg. Ami engem arra ösztönzött, hogy csak akkor tudok rock and roll mítosszá, Übermensché válni, ha folyamatosan pusztítom magam és botrányokat okozok. Folyamatosan ebben a késztetésben éltem, főként Gémes Dixi hatására, aki ennek az egész szubkultúrának a hamis prófétája volt, és mindenkin túltett a botrányokozásban. Persze a Pauer Henrik sem volt piskóta. Én próbáltam túltenni rajtuk is, és sajnos sikerült. (…)



Benzinkút – napló gyermekeimnek:
(Forrás: Turányi Tamás blogja, 2012. október 6., szombat)

Privát próféciák, krónikás énekek 1'
                                                                                 (Bajzinak)

Bicska Maxi, Bicska Maxi, álmomba ha beszakad egy mantra,
ideje felkelni – a megfejtés: Gémes Dixi,
a Nyugatihoz közel volt egy rémes presszó,
ott szónokolt záróráig veréblábnyom-mintás ingben,

s mint később a filmben, Fejes Endrét emlegette
("aki mellesleg vonalzó is volt"),
de ezt pontosabban idézné lóri.
Egyszer felszállt, mit felszállt, odarobbant

az akkor még hármas buszra, mint akit üldöznek,
forgatta a szemét, zihált, és mondta, vagy inkább
folytatta, tátott szájjal lestem, hát

hogy magyarázzam kissé ideges feleségemnek,
hogy ez nem egy bolond, hanem a sétáló egyetem,
a légben úszó dór oszlopcsarnok, maga a Sztoa,

megszólítani csak az első JAK-hajón mertem,
a bádogfalú, rázkódó vécében dicsértem
szép, neandervölgyi homlokát, ("majmok bolygója!"
– üvöltötte, majd csendesebben: "tényleg?")

Forgolódott a tükröt keresve, közben jól
lehugyozta a nadrágomat, micsoda idők,
a Garaczi se volt még ilyen komoly,
Budapest se ennyire sivár.



Najmányi László: Az idő és a halhatatlan
(Részlet a 'DIXI – Egy szabad szellem legendája' munkacímű, készülő könyvből)


Brian Eno
Fotó: Ismeretlen, 1979
Most, amikor megpróbálom DIXI labirintus-szerű, görög sorstragédiává szerveződött életének ismert és kevésbé ismert stációit kronológiai sorrendbe rendezni, újra szembesülök az „Eno szindrómával”. Brian Eno (teljes nevén Brian Peter George St. John le Baptiste de la Salle Eno, született 1948. május 15.-én, az angliai Woodbridge városában, Suffolk megyében), zenész, zeneszerző, lemez producer, énekes, tudós, képzőművész, az ambiens zene feltalálója, egyik kedvenc együttesem, a Roxy Music alapító tagja, az 1970-es évek végén idő-kutatásokat végzett. Azt próbálta megállapítani, hogy mit jelent a „most” a különböző kultúrákban. Arra a megállapításra jutott, hogy New Yorkban a „most” azonnalt jelent, Párizsban néhány napot, hetet, míg Moszkvában semmit. Brian Eno nem végzett kutatásokat az Ígéretek Földjén, Magyarországon, az időbetegség – múlt-fixáció, jelenvakság, jövőkór, időzavar – szülőhazájában.
Kronosz (Κρόνος)
Zeusz apja, az idő görög istene
Dixi életének tanúival folytatott kommunikációmban előfordul, hogy hiába próbálom az általuk látott, átélt események pontos időpontját megtudni. Gyakran megdöbbentő pontossággal emlékeznek a történtek részleteire (persze az is megtörténik, hogy ezek a részletek – vagy akár a teljes történet – képzeletük termékei, illetve mások emlékeit idézik sajátjukként, a maguk fényezése érdekében módosítva, kiszínezve), de csak nagy hozzávetőlegességgel tudják azokat az időben elhelyezni. Dátumokat kérdezek, de olykor csak burjánzóan barokk, az időpontra vonatkozólag semmiféle konkrét információt nem tartalmazó poézist kapok válaszul. Mintha némelyikük azt bizonygatná, hogy ő nagyobb költő, filozófus, vagány volt Dixinél, többet is szenvedett nála, és gondjában-bajában senki sem segítette annyiszor, annyira és olyan önzetlenül, mint ő. Bár a költeményekkel nem tudok mit kezdeni, hiszen nem a megkérdezettek poetikájáról írok könyvet, hanem a valóban élő – tehát szituációteremtő, sorsokat megváltoztató – költészet ismeretlen dimenziókba távozott mesterének földi útját kutatom, a bosszankodásra nincs okom. Dixi maga is gondosan kerülte a konkrét kérdésekre várt, konkrét válaszokat. "Információt nem adunk ki!", figyelmeztette magukról megfeledkezett tanítványait. Saját legendájának megteremtését és fenntartását alkotói munkája elválaszthatatlan részének tekintette. Mint a modernizmus utolsó mesterei közül oly sokan, ő is a saját életéből kívánt műalkotást csinálni. Kontrollálni kívánta saját sorsát, példává akarta komponálni az életét. Természetesen a konkrét dátumok hiányában – a mester életének legfontosabb, tanulságul szolgáló stációiról a hivatalos archívumok nem beszélnek – a kronológiába rendezett Dixi-életrajz így meglehetősen hiányos lesz, de esetében ez így van rendjén. A titkok titkok maradnak, ő akarta így.


Szikszai Márton, Elfi:
Nekem nagyon nem volt szimpatikus a Dixi arc, igaz, csak öreg korában találkoztam vele párszor. A Tudósok koncertjén például kőrbe-kőrbe járt és mindenkit leköpött. Egyszer a PeCsában csikket dobott a sörömbe, akkori sunám, Bogi piáját pedig egyszerűen kitépte a kezéből és takra benyelte. Azt mondják régen nagyon jókat mondott, hát én csak káromkodni hallottam, meg mindenkibe belekötött. Ismertem a haverját, Pauer Henriket is, az még jobban be volt vadulva. Nem jó, ha a technokolt kevered mákteával és kölnivízzel, mert azt is itta. Egyáltalán elegem van ezekből az underground őskövületekből, akik még a misebort is lenyúlják, ha a plébános nem figyel oda. Csak a szívatáshoz értenek, de ahhoz nagyon. Paraziták, élösködnek a fiatalokon. Dolgozzanak ők is, mint mindenki más, költészetből, filozófiából nem lehet megélni. Pláne más szórakozását tönkretenni szerintem nem hőstett. Munkatáborokba kéne terelni őket, és ott dolgoztatni, amíg ki nem egyenesednek. Ha meg nem, akkor bizony szopóálarc, oszt csókolom.


Nada Kowalsky plakátkiállításon Dixit ábrázoló plakátra mutat, balszélen Lakatos Mária
Photo: Szonja Vucsetics, 2001
Forrás: Nada Kowalsky gyűjteménye
Can Togay:

szia laci!

kérdezted, mikor találkoztam először dixivel, illetve mikor láttam utoljára.
sem az első, sem a második kérdésre nem tudok pontosan válaszolni. mindazonáltal az első alkalom talán körülhatárolhatóbb, az utolsó inkább olyan, mint ahogyan elvész egy ér a homokban, szerteágazódik, apránként felszívódik, végül aztán több helyütt ér véget. végső soron dixi is szerteágazódott és elhalványulva, felszívódva több helyütt ért véget számomra. még akkor is, ha halálának híre annak idején ismét fellobbantotta egy éles pillanatra figuráját. mostanság azonban különös módon megint felbukkant nekem, mintha eddig a talaj alatt csörgedezett  volna tovább. ami engem illet, felbukkanásának közvetlen oka a te blogod, másrészt bereményi nemrégiben elkészült, megjelenés előtt álló regénye, amelynek központi figuráját, doxát, amint azt a szereplő neve is mutatja, dixi ihlette, és amelyet éppen olvasok.
dixivel való első találkozásom is valamiképpen gézára vezethető vissza.
ha jól emlékszem, egy este végeztével az olimpia presszóban kötöttünk ki, mint annyiszor a hetvenes évek első felében. bort rendeltünk, fehérbort, azt szürcsöltük, amikor géza felhívta figyelmemet a szemközti asztalnál közvetlenül a bejárat mellett magányosan üldögélő, számomra addig ismeretlen dixire. egyáltalán nem tudom már, mit mondott róla, csak az első benyomásomra emlékszem. olybá tűnt, mintha egy tengerészt látnék, egy némiképpen titkos utazót, egy férfit, mégpedig egy csak bizonytalanul meghatározható küldetésben és inkognitóban levő férfit. a férfi szót nem véletlenül ismételgetem, mert azonnal ezt kapcsoltam dixi drapp ballonkabátos alakjához.
azután az évek során ez a kép igencsak módosult. gyakran tartózkodtunk egy helyen, néha egymás mellé sodródtunk. olykor megszólított és ilyenkor előfordult, hogy néhány rögtönzött mondattal, szürreális szóképpel elhelyezett engem folyamatosan alakuló, épülő sok szereplős legendáriumába, vagy valamilyen abszurd találós kérdést szegezett nekem. élveztem is meg nem is a vele való beszélgetéseket, szórakoztatott szófolyamának ornamentikája és nyomasztott a személyesség hiánya. azt viszont nem tudom megítélni, hogy én tértem-e ki a személyes megszólíttatás elől vagy ő. talán mindketten. hogy miért, azt sem tudom igazán. magunkon kívül a kornak tulajdonítom, a földalatti létnek, az általános légkörnek, és az e légköri viszonyok között kikristályosodott, kényszerű társasági viselkedésmódnak ezt az egymással szemben végig megőrzött inkognitónkat.
lukács marival, későbbi feleségével viszont egy éjjel hosszan beszélgettünk a múzeum körúti 1-es busz megállójában a buszra várva. akkoriban az asztóriával szembeni sarok még beépítetlen, teljesen üres volt, hatalmas, csupasz tűzfal határolta. beszélgetésünk hátterét is valahogy ez a tűzfal képezte. mari, aki pszichológiát tanult, mindenféléről beszélt ott a tűzfal előtt, amire persze már nem emlékszem. remény és lemondás keveredett abban, amit mondott. a busz egyébként nem jött meg, így elváltunk, és ki-ki a maga irányába gyalogolt tovább. később, sokkal később, amikor már dixivel voltak, ennél lényegesen zaklatottabb beszélgetésekben volt részem vele, amikor néha összefutottunk a városban. hogy mikor láttam marit utoljára, nem tudom. lehet, hogy lesütöttem a szemem éppen, amikor arra járt.
dixit pedig egyszerűen szem elől tévesztettem onnantól fogva, hogy az én csapásaim nem követték már a földalatti világ ösvényeit. néha láttam még fiatalok társaságában egy-egy forró nyári napon budapesten valami szökőkút környékén, vagy a tilos az á előtt elhaladtomban a járdán. de amint mondtam, ezek a helyek akkor már nem az én csapásaim voltak.


Dixi megérkezik a 33. Magyar Filmszemlére, Corvin mozi előcsarnoka
Fotó: Nada Kowalsky, 2002
Forrás: Nada Kowalsky gyűjteménye

Palcsik néni, Aranka:
Jaj de jó, hogy megtaláltam ezt a gyűjteményt! Nagyon szerettem a Dixit amikor még Agyalföldön laktunk és fiatal voltam. Akkor még Jancsinak hívták és a Dagály strandon ismerkedtem meg vele. A fiúk szemtelenkedtek a kismedencében és ő védett meg engem és a barátnőmet, Marikát. Nem volt pénzünk de ő szerzett és vettünk Bambit és fagylaltot. Mindig valami könyvet olvasott, amikor bementünk a vízbe bedugta egy bokor alá, hogy ne lopják el. Mert sokan loptak ott, törülközőt, napszemüveget, karórát, napolajat, ami jött. Később az Ifipark előtt is találkoztunk, nem engedték be, mert nem volt zakója és nyakkendője. Így aztán a bejárat előtt beszélgettünk, amíg el nem kezdődött odabent a zene, mert akkor mi bementünk és ő kint maradt. Egyszer kaptam tőle egy fél pár fülbevalót, piros műanyag cseresznye, még most is megvan valahol, hacsak véletlenül ki nem dobtam. Akkor már szép hosszú szőke haja volt, sokszor bántották a rendőrök miatta. Egyszer a Balatonra is lementem vele, Zamárdiba, a huligántalálkozóra, autóstoppal. Sajnos őt bevitték a rendőrök a strandról, mert fél lábon ugrálva táncolt, már az is baj. Utoljára a Mini koncerten láttam, a Tabánban, 1972 május elsején. A dátumra azért emlékszem, mert akkor volt a születésnapom, a 27.-ik. Amikor a Dixi megtudta, hogy születésnapom van, mondta, hogy várjak, aztán visszajött egy szép sárga selyemsállal. Robi, a vőlegényem, aki ott volt, nagyon megharagudott miatta. A barátjával, a Kázmérral meg is akarták verni a Dixit, de én mondtam, hogy nem, mert akkor hazamegyek és nem lesz esküvő, ami június 17-re volt kitűzve. Ez volt a második házasságom, mert a Gyulától, akivel 19 éves koromban házasodtam össze, elváltam, mert mindig ivott és nemcsak a pénzünket verte el, hanem engem is ütött. Aztán a Robitól is elváltam, mert megcsalt a Marikával, a legjobb barátnőmmel, pedig annak már három gyereke volt és férje, a Szabolcs tolókocsiban. Sokszor szerettem volna megtalálni a Dixit, de nem sikerült, mert akkor már nem jártam sehová, csak a gyerekeimmel foglalkoztam. Azóta azok is kirepültek. Nagyon örülök, hogy most megtaláltam a Dixit és nézegethetem a képeit. Nagyon szép fiú volt fiatal korában és nagyon szép férfi lett. Nekem igazán mindig ő kellett volna, de mindig eltünt, mielőtt megmondhattam volna neki, és most már késő.



Dévényi Ádám:
Randevú Dixivel


(Forrás: zeneszöveg.hu)
Mindent, ami utadba akad
 Először öld meg aztán kérdezd
 Részeg leszel és szabad
 Hűvösre tesz függetlenséged

Ma ez vagyok és holnap az
 Előbb elázom aztán elégek
 Ha herceg vagy fizess egy sört
 Bolondok itatnak majd téged

Magos széken ült és körbenézett
 Haragos szeme tiszta kör
 Hogy vagy kérdeztem, s orrbavágott
 Összetört bennem egy tükör



Klub: DIXI-Gémes János Klub:
(Forrás: Klub: DIXI-Gémes János Klub)

Hát kérem ez a klub megdöglött, avagy meg sem született. Biztos így a jó vagy jobb is így. A sokat vitatott Gémes Dixi immáron sok éve halott, ami maradt a hülye sztorik, meg néhány videó és filmfelvétel. Nem sok, van akiről ennyi se maradt pedig sokkal nagyobb fasz volt mint a néhai városi beszélő, bebeszélő, kibeszélő, főprovokátor Alkohol Alkoholovics. Mindenesetre én még a virágkorából ismertem, ami a 70-es évek közepére tehető. Sok szürkeállomány volt még a fejében akkoron. Még érteni is lehetett néha amiket hadovál, az összefüggéseket persze csak sejteni. Érdekes képei voltak, mintha mesekönyv illusztrációk lettek volna. Kettőt eladtam egy japán turistának az Interkontinál 800 ft ért, amiből két napig ittunk veszettül.

Zuzu és Dixi a Fiatal Művészek Klubja büféjében
Fotó: Pácser Attila, 1987. január 17.
Forrás: BALKON Archívum, Hajdu István

Hajdu István:
Amúgy van egy jelentéktelen történetem Dixiről: csak látásból ismertük egymást, de az FMK-ban sokszor keveredtünk egy társaságba, egy asztalhoz a hetvenes évek közepén. Egy éjjel még épp elértem az 1-es buszt, Dixi is arra szállt, s egy furcsa játékba kezdett, minden megállónál leszállt, átszaladt a másik ajtóhoz, felugrott, elémállt, nevetve belemondta a fejembe, hogy megver, a következőnél megint és megint, aztán a 7-esen folytatta... Pontosan lehetett tudni, vicces provokáció paródia, de egy idő után már elég riasztó volt, az utasok meg végképp nem tudták mire vélni. Végül, ha jól emlékszem, a Gellértnél végleg leszállt és eltűnt. Fura volt...



Najmányi László: Dixi arcai
(Részlet a DIXI – Egy szabad szellem legendája munkacímű, készülő könyvből)

Minden ismerőse, rajongója, barátja, ellensége, szerelme, rokona más Dixi képet alakított ki, oszt meg velünk, vagy őriz meg magának. A vagány, a mihaszna, a költő, a filozófus, a dumagép, a botrányhős, a hölgyek megmentője, a rafinált nőcsábász, a próféta, az aszkéta, a mágus, a gátlástalan hazudozó, a körülmények áldozata, az agresszív, káromkodós parazita, a bölcs, az alkoholista, a tréfacsináló, a drogos, az álmodozó, a bajkeverő, a vonzó férfi, az oroszlán, az alfa hím, az emberi roncs, a szánalmas, fogatlan, félvak lúzer, a hamvaiból feltámadó Főnix, a bohém, a lelkiismeretlen szörnyeteg, az éjszaka királya, az elveszett bárány, az ünneprontó, az ünneplésre méltó, az ego-sztár, az önzetlen jóbarát, az igazi rocker, az akarnok dilettáns, az élelmes, a tolvaj, a félelmetes, a megnyugtató, az elmebeteg, a zseni, a sátánfajzat, a görög isten – sorolhatnám, ez mind ő, valamelyikünk szívében vagy fejében. Ennyire ellentmondásos közszereplő még nem kísértett itt, az Ígéretek Földjén, a Siralom Völgyében. Dixi kortalan, de hely-specifikus értékét éppen személyiségének példátlan összetettsége adja. Párizsban biztosan sokra vitte volna, New Yorkban fel sem tűnt volna, egyes természeti népek szentként tisztelnék, Svájcból elkergetnék, Oroszországban agyonverik, Szicíliában megkéselik, Németországban diliházba, vagy börtönbe zárják, Japánban harakirit követ el, vagy lecsapják a fejét, Prágában meghívják egy sörre. Budapesten legendává tudott válni. Ő lett a mi Dixink, aki csak azért halt meg, mert meg akart. Nyughatatlan szelleme köztünk él, a legváratlanabb pillanatokban bukkan fel, elkergetni, negligálni nem lehet. Mond valami nagyon oda nem illőt, ami mégis odaillik,
lelejmol, kiüríti a poharunkat, aztán eltűnik az örök, ragadós, kénkőszagú budapesti ködben.

Dixi, akit nem engedtek ki a zágrábi Rolling Stones koncertre
Fotó: Vető János, 1976 (őt sem engedték ki)

Andy Warhol: 
„I never understood why when you died, you didn’t just vanish, and everything could just keep going on the way it was only you just wouldn’t be there. I always thought I’d like my own tombstone to be blank. No epitaph and no name.
Well, actually, I’d like it to say "figment."”

„Soha nem értettem, hogy amikor meghaltál, miért nem egyszerűen eltűntél, és minden ugyanúgy folytatódott volna, csak te nem volnál ott. Mindig úgy gondoltam, hogy a saját sírkövem legyen üres. Ne legyen rajta se felirat, se név.

Nos, tulajdonképpen azt szeretném, ha ennyi állna rajta "koholmány."” (NL nyersfordítása)

(Forrás: Figment - The Andy Warhol Museum)


Andy Warhol 85. születésnapjának (2013. augusztus 6.) megünneplésére az Andy Warhol Múzeum és EarthCam 'Figment' ('Koholmány') címmel kollaborációs projektet indított, folyamatos, élő videó közvetítésben mutatják az 1987. február 22.-én elhunyt, 1987. február 27.-én eltemetett művész évente százak által látogatott sírját az Ohio állambeli Pittsburgh, Warhol szülővárosa görög-katolikus temetőjében (St. John the Baptist Byzantine Catholic Cemetery). A sír számos dokumentumfilmben és műalkotásban szerepelt már, és Madelyn Roehrig 'Figments: Conversations with Andy' ('Koholmányok: Beszélgetések Andyval') címmel megvalósuló művészeti projektjének is a fókuszpontjává vált.

Andy Warhol sírja
St. John the Baptist Byzantine Catholic Cemetery, Pittsburgh, Ohio, USA

Dixi-idéző varázslat
Ozorai Ogotáj Oktár Oldamur szittya fősámán (Détári Lajos Kálmán, Paks) közlése:


Dixit szerettem. Dixi a barátom és Mesterem volt. Bár mindkét kezemen 6 ujjal, és összesen 12 lábujjal születtem, ezek a különlegességeim csak az alapfeltételek voltak ahhoz, hogy az ős-Turul mágikus hatalmából egyszer majd részesedhessem.

Mindent, amit a titkos tudományokról tudok, Dixitől tanultam. Ő ismerte az Arany Kelevéz rejtélyét, amelyet – tudomásom szerint – rajtam kívül senkivel sem osztott meg, mert számtalan barátja, tisztelője közül egyet sem ítélt a Világuniverzum erejében részesüléshez méltónak. Ő volt az utolsó a Szíriuszból Érkezettek közül, akik elhozták az Ősnyelvet, a magyart, és a mindig mindent mindenkinél jobban tudás misztikus, csupán a magyarok által elsajátítható képességét az addig némán, szomorúan vadászó és gyűjtögető emberiségnek.

Most eljött az én időm, Ozorai Ogotáj Oktár Oldamur szittya fősámán fényes napja. Egy Ősmadár Atyánkat és az ő Szent Magvát kegyelemteljes álmában örömmel befogadó Emese királylány (igen, ő volt az a pártus királyi sarj, akit a Babilon Kurvája által régóta félrevezetettek Szűz Máriának neveznek) egyesülését mutató látomás formájában utasítást kaptam az Őserőtől, hogy osszam meg a Lét Titkot mindazokkal, akikben él még a remény Nagy Népünk dicsőséges feltámadásában, akik tudják, hogy jó okkal retteg tőlünk nemcsak Európa, hanem az egész, ellenünk Attila királyunk pilisi barlangba rejtett mesés kincseinek megszerzése érdekében összeszövetkezett világ. Íme a Varázslat, amellyel megidézhetjük a Mester távoli Univerzumok eltévelyedett népeit oktató, halhatatlan szellemét.

Miután tradicionális burját-mongol sámánruhába öltöztünk és Fehér Ló vizeletével megmostuk arcunkat, kezeinket és lábainkat, valamint ugyanazt a Szent Folyadékot a négy égtáj irányába köptük, rajzoljunk ugyanazon Becses Paripa frissen csapolt vérével, vagy ha az nem áll rendlkezésünkre, lócsont lisztjének és birkafaggyúnak gondos összekeverésével készített krétával egy 11, egymástól egyforma távolságú Alkört tartalmazó Szent Kört egy régi kocsma, vagy művelődési ház padlójára. Osszuk a kört 12 egyforma szeletre, és rajzoljuk bele az Élet Sugarakat. Verjünk erős, lehetőleg kézzel kovácsolt vasszögeket a padlóba a külső (Fő) kör és a Sugarak találkozásánál. A középpontból kiindulva rajzoljuk meg a Szent Spirált (az Élő Idő örök jelképét), amelyet az Alkörök és a Sugarak égő gyertyákkal jelzett találkozási pontjai adnak. Helyezzünk egy üveg bort (bármilyen olcsó pancsolmány lehet, a Mester életében nem tett különbséget minőségük alapján az italok között) a Körök középpontjába (Missa Lux et Origo Sanctus).


Kapcsoljunk ki minden mesterséges világítást. A varázslat csak gyertya- vagy fáklyafényben működik. Helyezkedjünk el törökülésben (helyesen: magyarülésben) a padlón, 7 láb távolságra a Kör közepétől. Játszuk el háromszor kazoo-n, vagy ha az nem áll rendelkezésre, fésűre helyezett selyempapíron az alábbi dallamot, miközben asszisztensünk szabványos, lóbőrrel bevont sámándobon dobol:


Folyamatos dobolás közben ismételjük el hétszer a varázsigét: „AJVALA VAJVALA MEA CULPA ALLAH AKHBAR HARE KRISNA OM TAKATAKA OM”, majd játszuk el újra háromszor a fenti varázsdallamot. A harmadik ismétlésre meg fog jelenni a Mester a Mágikus Körök középpontjában, a borosüveg mögött.
 
Üdvözöljük főhajtással, balkezünket homlokunkra, jobbkezünket szívünkre téve. Várjuk meg, amíg elfogyasztja az italáldozatot – erre csupán 3-4 percre lesz szüksége – majd, amikor látjuk, hogy teste az alkohol hatására már teljesen materializálódott, és halljuk, hogy tanítani kezd, dobjunk rá erős kötelekből csomózott halászhálót, amelynek széleit gyorsan rögzítsük a külső (Fő) kör és a Sugarak találkozási pontjainál a padlóba vert szögekhez.

Amíg folyamatosan ellátjuk a Mestert borral, velünk marad és részesít bennünket végtelen bölcsességében. Ha csak rövid időre is elfeledkezünk az áldozati ital pótlásáról, teste áttetsző, illatos pránává válik és átszökve a háló szemein, szertefoszlik a nélküle oly fájdalmasan, reménytelenül üres térben. Om Takataka Om. Én, Ozorai Ogotáj Oktár Oldamur szittya fősámán beszéltem.

Csenge tanúsítja: 
Nna, ma, 2013. augusztus 10.-én, szombat délután 3 körül láttam a Dixi szellemét a Bosnyák téren. Legalábbis a fényképek alapján gondolom, hogy ő volt, személyesen sajnos nem ismertem, csak anyám beszélt róla sokat, mert még most is szerelmes bele. A lényeg az, hogy feltűnt ez az öreg, sovány pasi, rövid, fehér nadrágban, virágos ingben, ahogy felugrált a beérkező 62-es villamosokra a hátsó ajtón, végigfutott a kocsin, aztán leugrott az első ajtón, miközben azt kiabálta, hogy „Megérkeztek a csillaghajók, lehet beszállni kérem!”. Ezt csinálta egy darabig, aztán befutott a piacra (Vásárcsarnok), oda is követtem. Megpróbálta eladni a protézisét a kofáknak. Amikor nem sikerült, kivett egy marék port a zsebéből, és azzal akart üzletelni. „Csillagport tessék! Valódi csillagpor, egyenesen a Szíriuszról, vagy lehet, hogy a Szaggitáriusztól, az öreg királytól, aki a téridőt adja fiai életéhez. Aki pont karácsonykor adja át a teret és időt a Bak csillagképnek, amelyben Jézus Urunk született. Ez a nyilas ősünk, ha feljebb emelné a nyilát, pontosan betalálna a Tejút kellős közepébe, de nem teszi. Ő kényelmesen szolgáltatja a magyarság számára a lét elemi feltételét és a célzás dicsőségét átengedi fiának, az ugyancsak nyilat vagy kaszát tartó Orionnak, aki pontosan december 21-én kúszik fel az égbolt kellős közepébe, s így mindnyájunk szeme láttára veszi át az uralmat édesatyjától. Ő úgy tartja a nyilát, hogy azzal pontosan a Tejút közepét veszi célba, és oda is talál. A mi égi ősünk az Orion Nimrud a legkisebb fiú sikerorientált voltát hagyományozta a turáni népre”, ezzel szöveggel riogatta a vásárló háziasszonyokat, felvettem a mobilomra, de amikor vissza akartam nézni, ő nem volt a képen, csak a hangja hallatszott. Ebből gondolom, hogy szellem volt, nem valami hasonmás. „A mezopotámiai mitogéma szerint ugyanis Nimrud, a legkisebb királyfi tudta csak legyőzni a gonosz Zu madarat, a nyugati szelek urát. Nimrud legyőzte és a Zu által elrabolt égi és földi sorstáblákat visszaadta Enlil istennek, s így állt helyre a rend a földön és égen...”. Majd elküldöm a felvételt, ha kéritek, talán jó lesz valamire. Addig ajánlgatta ott a csillagport az asszonyoknak, amíg a biztonságiak ki nem dobták a piacról. A hóna alá nyúltak, felemelték, rúgkapált a lábaival, pedálozott, mintha biciklizett volna, úgy dobták ki. Akkor is utána mentem és láttam, ahogy felugrik a beérkező 62-es villamosra, de most nem szállt le az első ajtón, hanem valahogy eltűnt odabenn. Mindenesetre elgondolkodtatott, amit láttam. Otthon elmeséltem anyámnak, aki sírva fakadt. A hangfelvételt is lejátszottam neki. „Ez ő volt, a Dixi, szegénykém, megismerem a búgó hangját, bárcsak hazahoztad volna, biztosan éhes”, mondogatta. Aztán hazajött az apám, az asztalra csapott. „Fiam, nekem itt nem fogsz megint Dixizni!”, ezzel vége lett az egésznek. Úgyhogy ezentúl figyelni fogom, hátha újra felbukkan Dixi szelleme a környéken. 
A Bosnyák-téri Vásárcsarnok
Itt jelent meg Dixi szelleme Csengének
Zsombi véleménye:
Van itt olyan, aki elhiszi ezt a sok hülyeséget?! Szittya fősámán, meg a Csenge, akinek megjelent Dixi szelleme a Bosnyák téren?! Meg a Dixi, aki költő, filozófus, sőt próféta és varázsló is volt, meg görög isten megtestesülése?! Amikor, ha jól hámozom ki az egyes „tanúvallomásokból”, csak egy szerencsétlen, lecsúszott szenvedélybetegről van szó, aki a nagy dumájával szédítette akiket lehetett, azzal csalta ki a pénzüket. Én is ismerek ilyeneket, de belőlem nem húznak ki egyetlen pezót se, az tuti.



Részletek Nádassy Attila és Najmányi László titkos levelezéséből:
 

N.A.: Kezdem úgy érezni eme „nyomozás” során, mintha szinte mindenki megőrült volna valamilyen értelemben, aki kapcsolatba került a Dixi sztorival. Olyan Twin Peaks szerű érzésre gondolok. Persze tudom én, hogy ez a jelenkori világállapot általános jellemzője. Vagy az „őrült majom” általános jellemzője bármely korban? Most az általad is felvetett őrület kérdéskörhöz jutottunk, azzal a nyilvánvaló észrevétellel, hogy a különféle őrületek között óriási különbségek vannak.

N.L.: Mindenki őrült valamennyire, a legkevésbé az, aki bolondnak vallja magát – a halhatatlan Dalí példáját követve én is ezt teszem, ha vallatnak. „Az őrület nekünk természetes állapotunk, mint a betegség vagy a bűn. A megrontott létezés következménye”, írta Hamvas Béla, tehát ez a lelki betegség már jó régen általánossá válhatott ebben a zűrzavaros régióban. És persze a hasonló a hasonlóakat vonza, Dixi alaposan kifejlett elmebaja természetesen maga köré csődítette a város legbolondabbjait. Vannak szórakoztató, sőt bölcs őrültek is, de sajnos a legtöbbjük elviselhetetlenül unalmas. Sok ezer emberrel találkoztam hosszú, kalandos életem során, de nem emlékszem olyanra, akit normálisnak neveznék. És persze itt beugrik a „Ki a normális?” messzire vezető problematikája. Erre a bolond kérdésre rendszerint azt válaszolom magamnak, hogy a normális az, aki nem árt, és valamennyire kiszámítható. „Láttam generációm legjobb elméit az őrület romjaiban...”, Ginsberg Üvöltése az enyém is. 

Dixi és Vető János
Fotó: Vető János, 198?

Najmányi László: Kiegészítések a Nádassy Attilával folytatott titkos levelezésem fentebb közölt részleteihez:
Dixi őrületében volt rendszer: a rendszertelenségből alkotott rendszert. Rendszeresen produkált meglepetéseket. Minden megnyilvánulása meglepő volt. Még nagyon részegen is kínosan ügyelt arra, hogy ne olyat mondjon, cselekedjen, mint amire alkalmi közönsége várt. Nem elvárásokat akart teljesíteni, hanem újfajta érzékenység kialakításán fáradozott. Olyan érzékenységet látott szükségesnek, amely szomjazik az újra, a meglepetésekre. A valóban élő művészet lényege a meglepetés. Dixi folyamatosan meglepetéseket teremtő őrülete, lényegét tekintve valóban élő művészet volt. Nem értelmetlenségeket mondott, hanem a linearitás, az analóg logika megszállottjai egyszerűen nem tudták a sokrétegű közléseket lehetővé tévő verbális dimenzióugrásait követni. Számukra egyszerűbb volt mindazt, amit képtelenek voltak megérteni, őrületként definiálni. Ráadásul Dixi nem csupán szavakkal közölt, hanem gesztusokkal, mimikával, váratlan helyzetek létrehozásával is. Megteremtette a kontextusokat, amelyekben szavai éltek. Mivel nagyon kevesen képesek megtörténtükkel egy időben érzékelni a helyzeteket – alvajárók és zombik milliói nyüzsögnek körülöttünk –, alig néhányan találtak értelmet Dixi költői közléseiben, a vele összeakadók legtöbbje egyszerűen beszédkényszeres bolondnak tartotta őt. Őrülete, véleményem szerint nem abban nyilvánult meg, amit mondott, vagy tett (bár tagadhatatlan, hogy – különösen élete utolsó szakaszában, amikor már alig voltak holdudvarában hozzá méltó szellemi partnerek – sokszor viselkedett dühöngő elmeháborodottként), hanem abban, hogy újra és újra megpróbált az egyre őrültebb és önelégültebb környezettel kommunikálni. Tanítani csak a tanulni akarókat, gyógyítani csak a gyógyulni vágyókat lehet. Tilos gyöngyöket a disznók elé szórni. Aki a korpa közé keveredik, megeszik a disznók. Verték, megalázták, kihasználták, kifosztották, tiszteletet csak a kiválasztott kevesektől kapott. Pótolni nem lehet. Hiánya egyre érezhetőbb. 


Az őrülettel kapcsolatos idézetek gyűjteménye a magukat épelméjűeknek gondolók okulására:

Milan Kundera: A tenger partján járó ember, aki dühödten lóbál kinyújtott kezében egy lámpát, őrült is lehet. De éjjel, amikor egy csónak hullámokon tévelyeg, ugyanaz az ember megmentő. A föld, amelyen élünk, határterület az ég és a pokol közt. Önmagában egyetlen magatartás sem jó vagy rossz. Csak a világ rendjében elfoglalt helye teszi jóvá, vagy rosszá.

Emil M. Cioran: Az őrült, aki beszél, kevésbé ijesztő, mint az, aki ki sem nyitja a száját.

Jack London: A szakadatlan emlékezés az őrület poklába vezet.

Mark Twain: Ha felismerjük végre, hogy minden ember őrült, egy csapásra világossá válik előttünk minden rejtély.

Hermann Hesse: Piszkáltál már kötőtűvel faliórát? Én igen, és eközben egyszer csak elszabadult a pokol, az idő csörtetve lepergett, a mutatók versenyt futottak a számlapon, irtózatos zakatolással, őrült iramban, pertissimo kergetőztek körbe-körbe, mígnem az óra kilehelte a lelkét. Mostanában nálunk is így van: a nap és a hold egymást űzve rohan az égen, mintha ámokfutók volnának, a napok kergetik egymást, s az idő úgy elrohan, mintha egy lyukas zsákból peregne ki.

Heinrich Heine: Senki sem annyira őrült, hogy ne találna egy még őrültebbet, aki megérti őt.

Ambrose Gwinnett Bierce: Az őrült nagyfokú intellektuális függetlenséggel rendelkező ember.

Friedrich Nietzsche: Az őrület kivétel az egyénben, de szabály a csoportokban.

George Orwell: Az, hogy kisebbségben van, ha akár egymaga alkotja a kisebbséget, még nem jelenti azt, hogy őrült valaki. Van igazság, és van hazugság, s ha akár az egész világ ellenében is az igazsághoz ragaszkodunk, még nem vagyunk őrültek.

Johann Wolfgang von Goethe: Szenvedély! Részegség! Őrület! Oly nyugodtan, oly részvétlenül álltok e dolgok előtt, ti, erkölcsösek! Szidjátok a részeget, megvetitek az esztelent, elhaladtok mellette, és hálát adtok az Istennek, mint a farizeus, hogy nem teremtett benneteket olyannak, amilyen ezek közül egy. Nemegyszer voltam részeg, szenvedélyeim sohasem estek messze az őrültségtől, és egyiket se bánom, mert a magam mértékén megtanultam, hogy mindig és szükségképpen részegnek és őrültnek kell mondani minden rendkívüli embert, aki valami nagyot, valami lehetetlennek látszót csinált. De a mindennapi életben is tűrhetetlen hallani, hogy minden, csak félig is szabad, nemes, váratlan tett esetén rögtön kész az ítélet: ez az ember részeg, ez az ember bolond. Szégyelljétek magatokat, ti józanok! Szégyelljétek magatokat, ti bölcsek!

_______________________________________

2013. augusztus 14.
DIXI 70. SZÜLETÉSNAPJA
DIXI
Fotó: Ismeretlen fényképész, 2000 tavasz, Gassner Stúdió, Budapest
(Forrás: H.J. gyűjteménye)
Nada Kowalsky:
2013. augusztus 14.

Dixi ma lenne hetven éves mennyire jó lenne találkozni vele ősz szakállas prófétaként képzelem el megnyugodva, barlangjában.


Ketten vagyunk most,
Dixi
meg én,
Dixi
mint fénykép
szobám falán
.

Némethné Kepesi Fruzsina (Fruzsó):
2013. augusztus 14.
Még mindig szeretünk Dixi! És mindig is szeretni fogunk! Mert nemcsak nagy művész, hanem nagyon jó ember is voltál! Azt hiszem csak nagyon jó ember lehet igazán nagy művész. Ha most itt ülnél velem a teraszon, meghúznám azt a nagy füledet és belesuttognám: Boldog Szülinapot Neked! Persze egy üveg jó borral is meglepnélek, hogy legyen mit hazavinned mostani otthonodba.

Kulcsár Mari (Kagyó):
 
2013. augusztus 14.
Ez a vén boszi itt most is rád gondol Dixi! Boldog szülinapot az örök boldogságban, ahol most riogatod az angyalokat!

Palcsik néni, Aranka:
2013. augusztus 14.

Én is boldog születésnapot kívánok neked drága Dixi, bárhol is vagy most! Csak kedves emlékeim vannak rólad. Bár még most is velünk lennél, akkor nem lenne mindenki olyan szörnyen magányos. Köszönöm, hogy ápoljátok szegény drágám emlékét.

Pereszleky Vanda:
2013. augusztus 14.

Megfogadtam, hogy nem sírok többé, amikor eszembe jut a Dixi, de most, a 70. születésnapján én is sírtam egy kicsit, senki sem értette, hogy miért. Megmentette az életemet. Ennél szebbet nem mondhatok róla. Biztos a Mennyországba jutott.

Palinkó Panni, Ausztráliából:
2013. augusztus 14.

HAPPY BIRTHDAY DIXI! Csókolnak a koalák!
HEY MATE!
Regölczy Krisztina:
2013. augusztus 14.
70?! Ez nem lehet igaz! Mintha tegnap égetted volna ki szivarral az új tavaszi kabátomat a Golgota utcában Dixi! Pedig az már 30 éve volt és én nemrég múltam 50! Mindegy, legyen boldog a szülinapod neked is!
__________________________________________


Najmányi László: Versengés és együttműködés
(Részlet a 'DIXI – Egy szabad szellem legendája' című, készülő könyvből)

A versengés az együttműködés ellentéte. Dixi élettörténetén végigvonult, és még most, több mint egy évtizeddel halála után sem csillapult ez a súlyos, életminőség-rontó problematika. Tehetségtelenek tehetségét, jelen lenni képtelenek aktualitás-érzékét, szituációteremtő képességét, jelentéktelenek jelentőségét, szextelenek szexuális vonzerejét, humortalanok humorát, gyengék az erejét, gyávák a bátorságát, népszerűtlenek népszerűségét, a stílustalanok stílusát, a sorstalanok, akik semmit sem tettek életük megkomponálása érdekében, a sorsát irigyelték, és megvénülve, meghülyülve, eleve jelentéktelen szellemi energiáik maradékát is elvesztve még ma is irigylik, még ma is versenyezni akarnak vele. Feltétel nélkül rajongók és bármire képes, a fair play íratlan szabályait röhögve semmibe vevő versengők vették körül, akik igyekeztek leutánozni játékát, s minden skrupulus nélkül kisajátították szövegeit, verseit, próféciáit.

Ideális esetben mindenki a helyén van a társadalomban, s legfeljebb önmagával versenyez a saját önépítése érdekében. A zöldségeskofa nem akar főszerkesztő lenni, az őrző-védő nem áhítozik múzeumigazgatói posztra, a galériatulajdonos nem képzeli művésznek magát, a kiadó nem irigy, nem féltékeny az íróra, amiért az tud írni, a portás nem kíván a természet rejtélyeit kutató tudós lenni. Mindenki a helyén van, és legjobb tudása szerint igyekszik végezni a maga csillagok által kijelölt dolgát. Nincs versengés, a gyomor nem akar gondolkodni, az agy nem kíván az emésztés folyamatában részt venni. Mindenki elfogadja az alkatához, képességeihez illő helyet a dolgok rendjében. Amióta nem ideális a társadalom, beindult és egyre erősebb a versengés. Megszűnt a harmónia, és elhalt a harmóniára törekvés. A ma globalizálódott tömegtársadalmában mindenki mindenkivel verseng. Félreértik, félremagyarázzák az evolúció törvényét, amely nem egymás kifosztását, eltiprását, kiirtását, hanem az alkalmazkodást írja elő.

Ma már mindenütt siker-orientáltak, mindenütt versenyeznek egymással az emberek, de a szellemileg megalapozott, erős kultúrájú civilizációkban még megmaradt az önbecsülés, és abból következően az egymás iránti tisztelet is valamennyire. Magyarországon régtől fogva a rabszolga-mentalitás uralkodik: aljasság, kiszámíthatatlanság, alattomosság, folyamatos hazudozás, rivalizálás, együttműködésre képtelenség. Ezektől a jellemhibáktól mindenkinek saját magát kell először megtisztítania, saját magát kell megnemesítenie, mielőtt beleártja magát a köz dolgaiba. Ilyen közügy Dixi görög sorstragédiák és Shakespeare drámák közé illő, örök tanulságokkal szolgáló története is.


Dixi – kivéve utolsó, legnehezebb éveinek sok hozzá méltatlan epizódját – mindig, minden helyzetben együttműködést keresett, de általában versengést igyekeztek rákényszeríteni. A zárt rendszerekben emberemlékezet óta ilyen Magyarország is (az ország bezárkózásának, önmagába omlásának okait a Dixi környezete című fejezetben ismertetem) –, ahogy a Thermodinamika Második Fő Törvénye kimondja, alapból rendetlenség uralkodik, amit csak külső energia – Maxwell Démona – bevezetésével lehet megszüntetni. Ez a külső, rendet parancsoló, tiszta energia Dixi életidejében előbb elapadt, aztán teljesen leállt beáramlása. A következmény teljes szellemi és morális szétesés lett, a korábbi generációk hagyományaival radikálisan szakítva az újak már nem törekedtek az etikus, öntisztelő magatartásra. Nem akartak szépen élni, csak élni akartak, de azt túlságosan. Nem önmaguk  s ezzel környezetük felemelése, hanem kizárólag a bármi áron elérendő győzelem érdekelte őket, ezért esetleges időleges sikereik, meggazdagodásuk, hatalomra jutásuk ellenére szánalmas vesztesek lettek, akikre kikapcsolásuk után pár évvel már senki sem fog emlékezni.

Az én generációm éberségre, tudatosságra törekvő szellemóriásai (Dixi is közéjük tartozott) – Erdély Miklós, Hajas Tibor, Szentjóby Tamás, Halász Péter, Molnár Gergely – mind egymással a falkavezérségért néha tudatosan, máskor öntudatlanul, a tetteink többségét diktáló ősi, állati ösztönöknek pillanatnyi tudatkihagyás miatt engedelmeskedve harcoló alfa hímek voltak. Persze abban az időben még kötelező volt a dolgoknak megadni a módját, stílusosan, szellemesen csinálni még az alfahímkedést is, így nem durvultak el a helyzetek, mindenki tanulhatott belőlük, és a párbajoknak nem öri-hari, hanem felszabadult, felszabadító nevetés lett a vége. Ez a kifinomultságra, eleganciára, szellemességre való törekvés nagyjából akkor kezdett eltűnni itt a kollektív tudatból, amikor az 1970-es évek végén emigráltam. Visszajőve már egy lepusztult, mócsingokon összeverekedő, önbecsüléshiányos, boldogtalan véglényekkel teli balkáni kocsmát találtam, ahol a toxikus, mérgező páráktól bugyogó mocsárba való minél mélyebbre süppedés volt az ideál, ahol a régi mesterek tanításait már csaknem mindenki elfelejtette.



Kulcsár Mari (Kagyó):
Ma kint jártam a Farkasréti Temetőben és meglátogattam a Dixi sírját. Nehezen találtam meg, mert nem voltam ott a temetésen, egy őr igazított útba. Szülinapja alkalmából nagyon szép koszorúval lepte meg a Dixit valaki. Én csak egy doboz cigit (Marlboro) vittem neki, beástam a földbe, hogy megtalálja. Sírtam is egy kicsit, nagyon jól esett. Szép volt az idő, valamelyik fán a közelben énekelt egy madár. Legszívesebben éjszakára is ott maradtam volna, de nem lehetett.

Wahorn András:
Van néhány adalékom a Dixi életműhöz:
Dixi epizód szereplőként szerepelt a "Jégkrémbalett" c. Balázs Béla egész estés játékfilmben.
Pomázi stúdiómat, ahol először lépett fel a Vágtázó Halottkémek, a Kontroll Csoport, az URH, és a Bizottság együtt 1980 szilveszter éjjelén Dixi gyakran meglátogatta. Itt készült kb. 1987-ben (Bad Quality Records Pomázi Studió) a "Dixi Lee" kazetta, amit közösen a Bahia-val adtunk ki. Ez az egyetlen megjelent Dixi album eddig Magyarországon.
Én szereztem a zenéjét, és én voltam a hangmérnök, producer is. Egy számot Víg Misivel közösen, egy másikban Zsiráf is közreműködött. Vologya Ivanov szovjet bohóc is szerepel egy felvételen.
Készítettem egy videoklippet is az egyik szám felhasználásával, aminek alkalmából egy akkori TV kultúrműsorban lement egy inteview Dixivel és velem.


Víg Mihály:
(Részlet Marton László Távolodó „SZERETNÉK TISZTÁN ÉLNI.” című Víg Mihály interjújából Magyar Narancs – 1994. szeptember. 01.) 

VM: (...) A Dixi Lee pedig úgy volt, hogy a Dixivel kimentünk Szentendrére, nem találtunk ott senkit, úgyhogy elmentünk Pomázra a Wahornhoz, megittunk egy marmonkanna bort, aztán beütöttem a dobgépbe a dobokat, én gitároztam, a Wahorn basszusozott... ez különben Wahorn és a Dixi anyaga. (...) 


„Nem félek senkitől, de az unalomtól. Jaj!” Dixi (1943-2002) – Az utolsó show a Földön
(Részletek Gőzsy Kati Oláh Lehellel, a 'DIXI' című film rendezőjével készített interjújából – magyar.film.hu, 2002. június 28.)


(...)
filmhu: Mit értesz azalatt, hogy Dixi ellentmondásos volt?

O.L.: Ez a sokszor emlegetett zsenialitása, másrészt a gyakori pokolraszállásai. De, majd remélem a filmbõl kiderülnek ezek, amikor majd egymás mellé rakjuk az interjúkat, kitűnik, hogy nem mindig passzol, ki mit mond a Dixirõl. (...)

filmhu: Ez a szabad szövegelés akkor is működött, amikor leültél vele beszélgetni? Hogy tudtad Dixit irányítani?

O.L.: Nem akartam irányítani, ő olyankor nagyon koncentrált. Kamera előtt másmilyen lett, másként viselkedett, mint mondjuk a kocsmában. De nyilván az is ő.

filmhu: Szerinted Dixi köré csak egy mítosz formálódott?

O.L.: Pont ezekbõl az ellentmondásokból is alakult ez a legenda. Nem kérdőjelezem meg a zsenialitását, de ugyanakkor nem vagyok rajongója. Nem olyan alapállásból készítem ezt a filmet, mintha Dixi tündöklését akarnám filmre vinni.

filmhu: Mennyire változott a róla alkotott képed a forgatások alatt?

O.L.: Sokszor találkoztunk, beszélgettünk, a forgatás elõtt is, mégsem tudtam róla túl sokat. Szerintem hiába ismerik nagyon sokan, mégis nagyon keveset tudnak róla. A képem nem változott, de azt gondolom, hogy olyan anyagot vettünk fel, hogy meglepetések érhetik azokat, akik azt gondolják, hogy jól ismerték a Dixit. (...)


Dixi
Képkocka Oláh Lehel DIXI című filmjéből, 2003
break2 nicket használó fórumozó:
(Trabant, Balaton, EK, ...  
törzsasztal.hu fórum, 2003. 01. 24.) 

A történelem potyautasa
Oláh Lehel filmet készített a tavaly elhunyt Dixiről

(Idézet ismeretlen szerző a neten már nem elérhető Népszabadság cikkéből – NL megjegyzése)

Bő évtizede, egy alternatív szórakozóhelyen lehetett olvasni a vécé falára skiccelt gondolatot: híresnek lenni annyi, mint szegényen élni, és szoborként végezni. Ez a klotyóbölcsesség alighanem kissé felületesre sikeredett, az illemhely ihletett filozófusának ugyanis elég lett volna körbenéznie a kócos művésztanya amúgy közismert vendégein, akik szegényen éltek, de reményük sem volt arra, hogy szoborként végezzék.

Az egyik asztalnál ott ült például Gémes János, azaz Dixi; ha úgy tetszik: egy valódi budapesti híresség. Filmekben játszó alkalmi színész és gondolatzsonglőr, aki egész életében egykedvűen vállalta, hogy ő csupán a történelem potyautasa. Aki a hatvanas években a Kárpátiában ücsörgött, közvetlenül Erdély Miklós és Szentjóby környékén, később alternatív zenekarokban fortyogta mikrofonba szabad asszociációit. A nyolcvanas években szerepet kapott Müller Péter Ex-Kódex és Xantus János Rocktérítő című filmjében, a kilencvenes évek elején Dixi Land Lee címmel kazettát csinált Víg Mihállyal, Wahorn Andrással és Bolyki Zsiráffal.

Maradtak tehát film- vagy hangszalagon is felidézhető emlékek róla, ám az ő esetében felesleges ezekhez nyúlni, mert ő volt az, akitől szinte mindenki őriz egy-egy gesztust, fintort, mondatot. Olykor büszke, máskor nyomorúságos éjszakai vándorlásai során kínos pontossággal elemezte alkalmi ismerőseit, olcsó bor mellől pergette megállás nélkül különös mondatfüzéreit, amelyek bőségesen magukba öleltek bölcsességet, zavaros szókotyvalékot, költészetet és otrombaságot. Sokan rajongtak érte, mások udvari bolondnak tartották, és volt, aki félt agresszív kitöréseitől, karcos őszinteségétől.


Dixi
Képkocka Oláh Lehel DIXI című filmjéből, 2003
Dixi, a budapesti alternatív művészvilág önsorsrontó alakja az elmúlt években már tényleg csak árnyéka volt önmagának, bár néhány év hajléktalanság után családja segítségével ismét lakáshoz jutott, az életbe már nemigen sikerült visszakapaszkodnia. Kihullott fogakkal, elfagyott ujjakkal tántorgott borospohártól borospohárig, balesettől verekedésig, diákszigettől underground találkahelyig, mígnem tavaly, 59 évesen végleg távozott közülünk.

Oláh Lehel több rövidfilm, közöttük díjnyertes alkotások rendezője, 2001 szeptemberében elhatározta, hogy filmet forgat róla. Akkor még nem sejtette: miközben a kamerák előtt ismerőseit, barátait beszélteti, az ezzel párhuzamosan készülő filmrészletek egyben főhőse életének utolsó hónapjait örökítik meg. A rendező tizenhat órányi anyagból vágta öszsze azt az egyórás dokumentumfilmet, amelyet első alkalommal az Inforg Stúdió szakmai bemutatóján, közel húsz más munkával együtt, a Toldi moziban láthat a közönség holnap délután négy órakor.

– Jottányit sem változott, mert ő nem rendszer volt, hanem módszer – mondja a Dixi című filmben Müller Péter Sziámi Gémes Jánosról.
– Mindenféleképpen mitikus alaknak tekintem, akinek az volt a balsorsa és a feladata, hogy mindig többet jelentsen, mint ami valójában ő maga. Totális életforma volt az övé, de hogy ez kreatív skizofréniából fakadt-e, vagy egy tudatosan használt dadaista, szürrealista magatartás volt, azt máig sem tudom – sorolja gondolatait ef Zámbó István képzőművész, zenész ugyanott.

Oláh Lehel azt mondja: nem akart hagyományos dokumentumfilmet készíteni, inkább hagyta, hogy a barátok mondataiból és a Dixiről készült filmrészetekből álljon össze a kép. Ezekből derüljön ki, hogy ez a különös budapesti figura miképpen élte meg művészetként, sőt szinte szerepként mindennapjait. Miképpen lett egyik központi alakja a budapesti undergroundnak.

Szenzációvadász rendező kíméletlenül kihasználta volna, hogy a főszereplő a film készítése közben meghal, Oláh Lehel azonban azt mondja: számára Dixi halálával véget ért a forgatás. Különben is: róla furcsamód már életében múlt időben beszéltek a nyilatkozók. Talán, mert tudták: Dixinek mindegy volt, hogy a jelent élte éppen, a jövőt próbálta megfejteni, vagy a múltat idézte. Kibogozhatatlanul keverte-kavarta az időt, mígnem ő is csendesen belemosódott, hogy aztán itt maradjon velünk egy megfejthetetlen talány: ki is volt ez a furcsa pesti figura, ki volt tulajdonképpen Gémes János, akit mindenki csak úgy ismert: a Dixi.


Xantus János
Képkocka Oláh Lehel DIXI című filmjéből, 2003
Xantus János (1953–2012):
(Szövegrészlet Oláh Lehel 'DIXI' című filmjéből)
Nagyon sokunkat lenyűgözött a Dixinek ez a, amilyen módon ő szabad folyást engedett a képzetáramlásainak és azt rögtön verbalizálta, mindig frappáns volt, szellemes és izgalmas, és nagyon gyakran mélyértelmű.


ef. Zámbó István
Képkocka Oláh Lehel DIXI című filmjéből, 2003
ef. Zámbó István:
(
Szövegrészlet Oláh Lehel 'DIXI' című filmjéből)
Mindenféleképpen egy mítikus alaknak tekintem, akinek az a balsorsa és feladata, hogy mindig többet jeletsen, mint ami valójában ő maga.


Víg Mihály
Képkocka Oláh Lehel DIXI című filmjéből, 2003
Víg Mihály:
(
Szövegrészletek Oláh Lehel 'DIXI' című filmjéből)
Cipelt mindig magával egy pár embert, kettőt-hármat legalább,és amikor azok teljes alkoholmérgezésben kivonultak a történetből, ő ment tovább, mintha semmi se történt volna, tehát ennyiben tényleg ritka madár. (...) Mindenképpen kulcsfigura, és azért, mert ő a saját generációjánál később is érvényes maradt, sőt...


Molnár Béla
Képkocka Oláh Lehel DIXI című filmjéből, 2003
Molnár Béla:
(
Szövegrészlet Oláh Lehel 'DIXI' című filmjéből)
A leprások közt tekereg, ő nem szándékosan tekereg ott, ő oda csúszott. Az más kérdés, hogy vannak képességei, és az továbbra is ezek nagyon jó kis fullánkok és legyenek is.


Demszky Gábor
Képkocka Oláh Lehel DIXI című filmjéből, 2003
Demszky Gábor:
(
Szövegrészlet Oláh Lehel 'DIXI' című filmjéből)
Ő egy beszélő ember, akinek a szavai gyakran elérik a poétikus fokot. Amikor épp a nem teljesen részeg és a nem teljesen józan állapot között van, akkor ő fantasztikus dolgokat mond.


Gasner János
Képkocka Oláh Lehel DIXI című filmjéből, 2003
Gasner János (1955–2009):
(
Szövegrészlet Oláh Lehel 'DIXI' című filmjéből)
Elsősorban nem beszélő, hanem előadó. Nagyon sokszor akár leírva talán banálisnak hangzanak a poénjai, vagy a különböző szövegei, viszont őt látva, és ahogy ezt megjeleníti, azok olyan tartalmakkal bírnak, amik kicsit filmmé varázsolják a környezetünket és az életünket.


Dixi és Dénes József "Dönci" (1957–2008)
Képkocka Oláh Lehel DIXI című filmjéből, 2003
mángorló nicket használó fórumozó:
(Trabant, Balaton, EK, ...  törzsasztal.hu fórum, 2003. 01. 30.)

amikor én ismertem a dixit, (vagyis sokszor egy helyen voltunk) sose értettem, hogy ez a faszi mitől akkora nagy szám. az oké, hogy megállás nélkül tudott szabad asszociácókban beszélni, de ezt azért elég sokan meg tudják tenni, főleg egy liter bor után. első élményem vele az volt hogy le akartunk ülni az asztalához és fejbe akart vágni egy sörösüveggel. de a legfilmszerűbb az volt, mikor a blahán mentünk egyik helyről társasággal a másik helyre, a piros lámpánál megállt egy jugó busz. dixi büszkén mutatta a vezetőnek a literes borát és jót húzott belőle. a vezető erre kimutatott az ablakon egy whiskeys üveget és hasonlóképp meghúzta. aztán egyre kevesebbet beszélt, max annyit hogy "mikor basztál utoljára?" foga se volt már, a hunyadiék gondozták és mindenhonnan kirúgták. elhiszem hogy valaha nagy arc lehetett, de 89 környékén már csak egy vén csóka volt, aki ittragadt és elszállt fölötte az idő.

Dixi
Képkocka Oláh Lehel DIXI című filmjéből, 2003
Najmányi László: Dixi monológjai
(Részlet a DIXI – Egy szabad szellem legendája című, készülő könyvből)

Az igaz, hogy – különösen tudatmódosító szerek, például az alkohol hatása alatt – sokan hajlamosak szabadon asszociálva beszélni, de ezeknek a monológoknak ritkán van mélységük, költői szépségük, a szabadon asszociálva felbugyogó szavak, mondatok csak nagyon kevesek esetében megvilágosító erejűek. Legtöbbször csak ostoba locsogás, üres hablaty a részeg, betépett illetők dumája. Dixi szabad asszociációs (stream of consciousness – tudatfolyás) kommunikációs technikája a legtöbb esetben költői, mélyértelmű, megvilágosító erejű közléseket eredményezett.
 

Nem mindenki képes a költészetet költészetként érzékelni, amikor élőben, a szemei előtt, a fülei hallatára, ráadásul egy alapból lenézett figura szájából születik szabadon szárnyaló vers. Mélységérzékelése is keveseknek van, nem tudják megkülönböztetni a filozófiát a részeg hadoválástól. Fájdalmasan sokan nem is hallják, amit mások mondanak nekik, a nem közhelyszerűen sorakozó szavakat, mondatokat, ha véletlenül meg is hallják, egyszerűen nem értik. A szövegértés hiánya régóta népbetegség Magyarországon, amelynek egyik fő oka, hogy a legtöbb ember már nem olvas könyveket. Az egymás meg nem értésének okai pedig abban is keresendők, hogy a nem túl csendes többség képtelenné vált az eszmecserére, az agressziómentes, a beszélgetőpartner szempontjait is figyelembe vevő, értelmes vitára. A demokratikus, a partnert tisztelő, meghallgató, érveire válaszoló vita (debate) tudományát, művészetét Amerikában (ahol a szokások, vallási és kulturális hagyományok, temperamentumok még szélesebb spektrumát kell összehangolni, mint Magyarországon) már a középiskolában elkezdik tanítani, és a diákok országos versenyeken mérik össze érvelési képességeiket, vita-kultúrájukat.

Megvilágosodni csak az tud, aki maga is akar, aki rájőve, hogy nem tud semmit, szenvedélyesen keresi azt, aki tud, a bölcset, a felszabadítót, a Megváltót. Saját korlátaink, jellemhibáink, bűneink, tévedéseink felismerése az alapos önismeret következménye. Ritkán találkozunk olyanokkal, akik ismerik magukat, vagy szükségesnek találnák önmaguk feltérképezését, saját természetük, viselkedésük, gondolataik, tetteik okainak megvizsgálását, a valóságnak megfelelő önkép kialakítását. A „vagyok aki vagyok”, „fogadj el olyannak, amilyen vagyok”, „tökéletes vagyok”, a mindenért mások hibáztatása (a felelősség automatikus áthárítása, az örökös bűnbakkeresés) mentalitás az általános. Az emberek vagy nagyoperaként, vagy szappanoperaként, vagy teljes öntudatlanságban élik meg a saját életüket. Patetikus mártírnak, esetleg romantikus hősnek, vagy dimenziótlan sztereotípiának látják, illetve az is túl gyakran fordul elő, hogy egyáltalán nem látják magukat. Mivel nincs önképük, az önbecsülésük sem alakulhat ki. Öntisztelet híján gondolkodás nélkül cselekednek szégyenletes, alávaló dolgokat. Mivel nem látják magukat, másokat sem képesek észrevenni. Mivel nem tisztelik magukat, másokat sem tudnak tisztelni. Az emberi élet régi célját, az önépítést, azt, hogy legyünk jobbak halálunkkor, mint amilyennek megszülettünk, igyekezzünk minél inkább hasonltani a Teremtőhöz, már szinte mindenki elfelejtette. Ha az Isten képére és hasonlatosságára megalkotott, magát időközben nyálkás, bűzös, kártékony véglénnyé leépítő teremtményt emlékeztetik e világra telepítésének eredeti céljára, visít, karmol, harap, aztán sértődötten vartyogva visszabújik a kanálisba, terjeszti a fertőt és szaporodik tovább.

Dixi
Képkocka Oláh Lehel DIXI című filmjéből, 2003
Dixi monológjainak megértéséhez, értékeléséhez nemcsak gyorsan működő, a szabad asszociációkat szinkronban követni képes agy és tudásvágy, hanem humorérzék, méghozzá nagyon fejlett humorérzék is szükséges volt, ez is csak kevesek kiváltsága. A tömegember csak azon tud nevetni, ha hasraesik valaki, vagy habostortát vágnak – nem az ő, hanem valaki más – arcába. Az iróniára egyre kevesebben fogékonyak, az önirónia még vészesebben ritkuló kincs. Másokat könnyen és szívesen kiröhögünk, de saját ostobaságunkat, ügyetlen csetlés-botlásunkat az élet kacskaringós labirintusaiban nem látjuk komikusnak.

Dixi nem csak mondta a szövegeit, hanem jelentéshordozó, jelentésmódosító, élénk arcjátékkal és kifinomult gesztusokkal is gazdagította a közlést. Ilyen sokdimenziós kommunikáció befogadására sem képes mindenki. Dixi szövegei az adott, vagy általa teremtett helyzetekben, kontextusokban keltek életre. A valós helyzeteket, kontextusokat csak éber, tudatos, működő lélekkel rendelkező emberek érzékelik, a legtöbben azt sem tudják, hogy hol vannak, mi is történik körülöttük, mit is tesznek éppen.   

Dixi:
(Szövegrészletek Oláh Lehel 'DIXI' című filmjéből)
Kitört a balhé. Ezért meg azért. Az utolsó órában távoztam. Az iskolák, a börtönök, a kórházak és a házasságkötőterem nem mindenkinek való. (...) Mert nem a pénz, és nem a halál, hanem élet és szerelem az úr. (...) Ha a világegyetem egyetlen luk volna, azon keresztüljutva az újjászületés új síkján nem a Mennyország, hanem az új izgalmak várnak rám. (...)


Dixi
Képkocka Oláh Lehel DIXI című filmjéből, 2003
Nádassy Attila: DiXilánkok (részlet):
Valamikor 1985-1986-ban hallottam először, egy URH koncert felvételen beszélni Dixit, kazettáról. Furcsa monológ volt, amiből csak keveset lehetett kihallani. Annál érdekesebb volt az a kevés, amit érteni lehetett. „Ha a szürrealista olyan küszöbön áll, hogy kibukik egy szó…” És hasonlók.

Azt hiszem 1987. nyarán történt, hogy a Blaha Lujza téren jöttem fel a Metróból. Soha nem hallott szöveget mondott egy ember, aki előttem bandukolt, majd akkor is végig, amíg felmentünk a lépcsőn a villamosmegálló irányába. Egészen megdöbbentő volt. Sajnos egy szóra sem emlékszem. Úgy rémlik viszont, hogy a világmindenség, a mitológia és hétköznapi dolgok úgy keveredtek benne, amilyet azelőtt még sohasem hallottam. Hihetetlen volt, hogy valaki, mintegy magának, általam soha nem tapasztalt intenzitással, láthatóan spontán módon, folyamatosan ilyen színvonalú szöveget mondjon. Az, hogy a látott és hallott személy, a fenti URH koncertfelvétel kapcsán, korábban mások által Dixiként említett valaki volt, csak később tudatosult bennem, valamelyik koncerten. Láttam én már magukban beszélő embereket, de azok emlékezetem szerint szinte kivétel nélkül, ostoba, alpári szövegeket nyomtak. Úgyhogy teljesen álomszerű, korábban teljességgel elképzelhetetlen, leírhatatlan színezetű érzésekkel telített friss élmény volt számomra ez az eset, melynek hatása soha nem múlt el.
Folytatás később

Dixi
Képkocka Oláh Lehel DIXI című filmjéből, 2003

Najmányi László: Unalom
(Részlet a ’DIXI – Egy szabad szellem legendája’ című, készülő könyvből)

Semmi sem történik. Nagyon úgy tűnik, hogy már nem is fog. Ami megtörténhetett, már megtörtént. Az új kütyük már nem érdekesek. Az új sztorikat már ezerszer hallottuk. Millió kép bombáz bennünket minden irányból. Ha pillantást is vetünk némelyikükre, nincs ránk igazi hatásuk, gyorsan eldobjuk és elfelejtjük őket. Ugyanez a helyzet a zenével. Soha az emberi történelem során nem zenéltek, doboltak, énekeltek annyit az emberek mint most, ennélfogva soha nem volt a zenének olyan alacsony az értéke, mint ebben a szüntelenül muzsikáló korban. A kultúra eldobhatóvá vált, a művészeket versenyeztetik, és behelyettesíthetők lettek. A globalizálódott, dimenzióhiányos tömegember ízlése dominál. A tiszta, pontos közlés helyét a ködös, homályos, zavaros, szépelgő izé vette át. Majom bóklászik a félhomályban. Felkap egy banánt, megszagolja, lehúzza a héjját, a belsejét megeszi, a héjjával játszik egy ideig, piszkálja, ráül, a fejére teszi, ráun, eldobja. Megvakarja a hátsóját, makog, bóklászik tovább. Felszed egy rongyot, megszagolja, beleharap, rávicsorít, a padlót csapkodja vele, piszkálja, húzogatja, megpróbálja széttépni, ráun, elhajítja. Makog, forgatja a fejét, újra vakaródzik, aztán maszturbálni kezd.

Már nincs új a Nap alatt. Az emberek unatkoznak. Az egyik jobban, mint a másik. Unalmukban kitörő vulkánok torkába ugranak siklóernyővel, mosóteknőben próbálnak átevezni az Óceánon, vagy egész nap a Facebookon lógnak, ott locsognak, fecsegnek, pletykálkodnak, ócsárolnak, amíg teljesen meg nem gárgyulnak. Az emberek unatkoznak. Egymás gyalázásán, rágalmazásán, lejáratásán, kifosztásán kívül már csak a táplálkozás és ivarszerveik csiklandozása ad nekik némi időleges izgalmat. Ezzel magyarázható a gasztróblogok és a pornó minden mást felülmúló, folyamatosan növekvő népszerűsége. Az emberekből öntörpítés
útján emberkék (peoploids – l. David Bowie: Future Legend dal a Diamond Dogs albumon, 1974) lesznek. Az emberkék világa kicsi és lelkük zsugorodásával szinkronban egyre szűkül. Miután bezabáltak és elélveztek, újra magukra kénytelenek figyelni. Az emberkék unják magukat. Joggal, mert legtöbbjük kriminálisan unalmas, érthető, hogy saját maguk társaságát nem találják szórakoztatónak. Mást pedig már nem látnak. Magukat se igazán, inkább csak olyannak, akihez kínjukban hasonlítani igyekeznek. Megpróbálják magukat érdekessé tenni, de csak a testükig jutnak. Van aki olyan üres belül, hogy tetőtől talpig kivarratja magát, mint egy maori harcos. Tetoválásaitól reméli, hogy lesz valaki. Nem lesz. Tetoválatlan senkiből csupán tetovált senkivé válik. És persze a piercingek, szemöldökbe, nyelvbe, mellbimbókba, köldökbe, genitáliákba. Piercingelt senki. A másik divatozik, szavai, gondolatai nem lévén mások által megálmodott ruhakölteményektől, cipő- és frizuracsodáktól reméli, hogy azok által majd kifejezi személyiségét. Nem fogja, mert nincs személyisége, nincs mit kifejezni. Divatos senki. Bevallásosodik, de attól csak vallásos senki lesz, ezt titokban ő maga is érzi. Bélyeggyűjtés, vadászat, pirománia, szexmánia, még extrémebb sportok. Pénzt, még több pénzt! Az unalom a 24 karátos arannyal bevont csaptelepből is előcsorog. Az egyiket a tévé nézi, a másikat a zenelejátszója hallgatja. Sokan alkohollal és más tudatmódosító szerekkel akarják elűzni unalmukat. Nagy hiba. A hedonista módon használt varázsszerek előbb-utóbb használóikra támadnak. Karaktert, jellemet, testet, lelket rombolnak. Az unalmat csak mélyítik.

Kezdjük avval, skacok, vagy urak, nem félek senkitől, de az unalomtól jaj!”, kiáltja Dixi a mikrofonba az Oláh Lehel DIXI című filmjében megörökített késő-semmikori koncerten. Dixi is unatkozott, de nem azért, mint mások. Non-stop, élő színházához állandóan értő közönségre volt szüksége. Olyan emberek odaadó figyelmére, akik veszik a lapot, amit osztott, akik igyekeznek követni gondolatai szárnyalását, vízióinak egymást követő képeit, akik értik a humorát, visszasugározzák sugárzását, akiktől szellemi energiát kap. A közönsége számszerűen nem fogyatkozott, sőt, nagyságrendekkel megszaporodott, miután elkezdte a rock-színpadról megosztani élő művészetét. Növekvő unalmát az őt körülvevők szellemi minőségének romlása okozta.


Fiatal korában az isteneknek, a vele egyenlőknek beszélt. Nem monologizált, hanem dialogizált. Kérdéseire választ, válaszaira kérdéseket kapott. Gondolatait folytatták, fejlesztették, mások gondolatait folytatta, fejleszte tovább. Volt hozzá méltó, őt megbecsülő társasága, közönsége, neki játszó színháza. Aztán az istenek elmentek. Nagyon rövid idő alatt gyakorlatilag egyedül maradt. Környezetében már senki sem munkálkodott jövőképen. Már senki sem akarta a lehetetlent, felülmúlni az életnagyságot. Eltűntek erőteréből a szentek és a hősök. A bűvészinasokat, ilyen-olyan amíciózus léhűtőket, akik, megirígyelve az égiek dicsőségét a helyükbe akartak tolakodni, üres trónjukra próbáltak felmászni, már nem az önépítés, a közösségteremtés, a közösség lelki felemelésének szent feladatai foglalkoztatták. Ők csak szórakozni akartak, jól akarták érezni magukat, bármi áron. Ők nem a Törvényt, csak magukat mondták: "Én! Én! Én!", "Én is! Én is! Én is vagyok! Én is Művész vagyok!", "Én is Látnok vagyok! Én is Próféta vagyok! Én is Varázsló vagyok!", "Én! Én! Én!...", nyöszörögték, vonyították, visítozták, s közben minden erejükkel igyekeztek a múltat, az istenek fénylő, ragyogó nyomait végképp eltörölni. A statiszták átvették a színpadot. Dixi magánya köztük kozmikussá vált. Már nem voltak valódi szellemi partnerei. Önfeláldozóan szerették ugyan páran, de a szeretet önmagában kevés volt neki. Intellektuális stimulációra volt szüksége.

Egyre kétségbeesettebben kereste az intelligens élet jeleit maga körül. Nem válogatott, mindenkivel szóba állt. Mindenkinek adott esélyt, mindenkit igyekezett vele egyenlőként kezelni. A világ azonban megváltozott körülötte. Paradigmaváltás. Az egypárti diktatúrát a politikusok zárt, a törvények és szokásjog felett lebegő, felelősséggel senkinek sem tartozó, csak saját magát képviselő kasztjának diktatúrája váltotta fel. Az ideológiát a pénz. Megváltozott az értékrend. A művészet elveszítette korábbi szakrális funkcióit. Már nem volt szükség arra, hogy politikai és vallási feladatokat is ellásson. A Dixihez hasonló bohémokat már nem tisztelték, hanem lenézték, hiszen nem kerestek nagy pénzeket, többnyire mások adományaiból éltek. Lúzereknek tartották őket, szavaikat, akcióikat már nem vették komolyan, titkaikat meg sem próbálták megfejteni.

Dixi egyre jobban unatkozott. Környezetének növekvő ostobasága, az értelmes visszajelzések hiánya elviselhetetlenné növelte unalmát. Egyre ingerültebben reagált közönségének elbutulására. Élete végső szakaszában többnyire már csak káromkodott, szitkozódott, köpködött, mert tudta, hogy nem ezt érdemli. Színháza kegyetlenné vált, mint az elrákosodott végbélnyílását a színpadról közönségének megmutató Antonin Artaud-é. Teste szétrohadt, lelkének ereje, szépsége már csak nagyon ritkán csillant meg. Életkedve, teremtő energiája elfogyott, már csak a reinkarnációtól remélt új kalandokat, megváltást. Egyedül ment el, ahogy jött. Elvitte az unalom.

Dixi
Képkocka Müller Péter Ex-kódex című filmjéből, 1983
(Vége a DixiBlog 3. oldalának. A gyűjtemény a blog 4. oldalán folytatódik)
_______________________________________________________
 DixiBlog oldalak:
« 12 – 3 4 5 6 7 »


Blogger email címe:

Az emlékeket, fotókat kérem a fenti címre küldeni

A blogban található szövegek, kutatási eredmények, dokumentumok utánközlése esetén kérem az átvett anyagok forrásaként a http://dixiblogg.blogspot.hu/ -t feltüntetni!

Köszönöm!
Najmányi László